Van egy sr??c, akit m??r iszonyat r??gt??l ismerek. T??n m??g az ??v??d??b??l. S b??r nem t??l j??k??p??, ??s igaz??b??l semmi k??z??s nincs benn??nk, egy ny??ron engedtem, hogy a h??rom l??p??sn??l k??zelebb ker??lj??n hozz??m. Egy cs??k ??s m??s semmi. Azt??n a k??vetkez?? hetekben, h??napokban szigor??an tartottam a t??vols??got. Azt??n az ??vek m??l??s??val ki-ki ment a saj??t ??jt??n. T??n j?? p??r ??vig nem is tal??lkoztunk. ?� megn??s??lt, ??n f??rjhez mentem. Nekik is gyerek, nekem is gyerek. Munk??ba ??ll??sommal ??jra gyakrabban ??sszefutottunk. Engem ez egy??ltal??n nem zavar, hiszen nem jelent nekem t??bbet, mint egy m??sik ember. Csak ??szre szoktam venni, hogy n??ha “??gy” n??z r??m. Most is a post??n. ??n az ablakn??l a post??s h??lgyre figyeltem, s szinte csak rutinb??l n??ztem magam m??g??, hogy ki is ker??lt oda az elm??lt p??r percben. ?� csak ??llt ??s n??zett. Meg persze a szok??sos, j??l nevelt k??sz??n??s. No, ez??!
rt jutott eszembe, ami (l??sd fentebb).