Ezt akarom. Mert már saját magamat nem tudom elviselni. És más embereket sem akarok a vélt és generált gondjaimmal untatni, terhelni.

Valamelyik nap elgondolkodtam azon, hogy régen sokkal jobban tudtam magamat sajnálni az általam rossznak vélt helyzetemért. Ma már nem sajnálom, vagyis csak ritkán. Inkább csak vergődöm, amikor nem tudok kievickélni a negatív érzelmek, gondolatok gödréből, mert tudom, nem így kellene hozzáállnom a dolgokhoz.

Persze, van, hogy először mindenki más hibás, hogy nekem éppen sz@r, azaz feketén látom a világot. Aztán, ha szerencsém van, eljut a tudatomig, hogy bocsi, nem a világ akar velem kitolni, hanem én állok fenékkel a dolgoknak, ezért oly sötét és ellenséges minden. Ha idáig sikerül eljutnom, innen a következő előrelépés az, hogy meglássam, megtaláljam az első pozitív gondolatot, bele tudjak kapaszkodni egy pozitív érzésbe, ami kivezet a gödörből.

Illetve az már grátisz, ha rájövök, hogy bolhából csináltam elefántot. És csak röhögök magamon, az egészen.

Pont ma jött fel a nagyobbikkal való beszélgetésben, hogy minden csak illúzió. Májá, ahogy az indiai filozófia mondja. Nem az. Fátyol van a szemünkön, és ha fellebbenne, meglátnánk, mi is az igazi, a valóság.

És olyan jó lenne, ha mindig a tudatomban lenne: játék az élet. Ahogy egyszer az álmomban Maharishi a színes gumilabdákat dobálta vidáman, szívből kacagva. Mert hát az álmok nem hazudnak…