Ma újra azt éreztem, hogy van egy magas léc, amit meg kellene tudnom ugrani, én meg csak alulról nézem, mily fenn is van, és azon gondolkozom, hogy ezt én most hogyan és mikor és kitől.

Legalább megint szembesültem a hiányosságommal, amiről nem feltétlen tehetek. Mert ha nem tudom, mit kell tudnom, akkor nem is tudok érte tenni. Mármint azért, hogy tudjam.

Legalább okosan tudok nézni. Ergo azt hiszik a többiek, hogy értem, miről van szó.

Nem tudom, meddig tudom ezt ‘bemesélni’. Remélem, mindig addig, amíg az aktuális hiányosságot meg nem szüntetem.

Mert olyan vagyok, hogy utánajárok dolgoknak, kisilabizálom, megoldom, megtanulom. Innen, onnan, amonnan. Az internet és a google világában már ez egyre könnyebben mehet.

Emlékszem, hogy gimiben is úgy készültem matek órára, hogy azokat a feladatokat, amelyeket a tankönyvben nem tudtak számomra elmagyarázni, vagy az alapján nem jutottam előre, előszedtem Apu matek könyveit, amiből készült az egyetemi felvételire (amire végül nem ment el), és áldottam Obádovics Gyula okos, kis könyvét, ami még talán a hatvanas vagy a hetvenes években készült, mert azt átnyálazva, számtalan feladat megoldására jöttem rá. Szerettem ezeket a “kutatómunkákat”, majdnem felért egy nyomozással. De persze a sikerélmény sem volt elhanyagolható, mikor rájöttem, hogyan is kell megoldani a feladatokat.

Szeretnék tanulni, mert szeretném jól csinálni azt, ami a munkám lenne. S talán még meg is szeretném. De perpillanat még mindig úgy érzem, tűzoltómunkát végzek. Futok, hogy beérjem magamat. Egyelőre két esélyes az eredmény: vagy sikerül, vagy nem.

A mínusz nulláról százig kellene feltornásznom magamat. De legalább úgy 20-nál már tartok is.