Ma reggel futás közben jött az az érzés, hogy lehet, jobb lenne csak feküdni, és hagyni, hogy valami legyen.

Néha annyira túl tudom magamat pörgetni felesleges stresszel (egyébként is, elég rosszul tűröm az érzelmi hullámokat), hogy muszáj “szünetet” tartanom.

Bár törekszek az egyensúlyra, és abban érzem magam a legjobban (ez a komfort zónám), hajlamos vagyok a ló egyik oldalán kikötni, hogy aztán a másik oldalra vágyjak. Aztán, mikor átlendítem magamat a másikra, hiányolom az ott hagyott oldal létét.

Szóval, most éppen a TÚL SOK minden van egyszerre állapotból vágyok az “úgy unom már a nyugalmas létet” mindennapokra.

Tegnap találkoztam egy gondolattal, ami sok újat nem mondott, viszont ráébresztett valamire. Talán válasz is lehet.

“A te örömöd az első. Mindenki a saját boldogságáért felelős. Ha megteremted a saját boldogságodat, és azt teszed, ami örömet okoz neked, akkor másoknak is öröm lesz veled lenni.” (Rhonda Byrne)

Nos, az elmúlt hónapokban valóban nem lehet örömteljes velem lenni.

Ahogy fentebb is írtam, szeretek egyensúlyban lenni. Na, ez a lelki egyensúly eltűnt belőlem. Hónapok óta küzdök, mint malac a jégen. Igyekszek a lelki talpaimon megállni, hogy újra egyensúlyba kerüljek. (Lehet, ezért is lett fáradásos törésem?)

Így, aki mellettem szeretne megnyugodni, békességet átélni, hát, az most nem kapja meg. Mert ugye azt nekem először saját magamban kellene megteremteni, visszaállítani. Muszáj lesz, vagy rámegyek.