Van olyan nap, amikor szinte folyamatosan érzem az idegességet a gyomromban. Mikor milyen gondolatra rándul össze a gyomrom.

Munkahelyi új feladat, amit eddig nem csináltam, és persze nincs, aki segítsen, és a bennem megbúvó maximalista tökéletesen akar mindent csinálni.

Aztán jön a következő gondolat, hogy vajon az eladó engem választ az ajánlatot tevő vevők közül, és végre lesz egy új otthonom, vagy mehetek tovább lakásokat nézegetni.

Ezt a gondolatot az váltja fel, hogy vajon még van-e párom, vagy már kiábrándult belőlem, mert az elmúlt két hónapban nem volt rá időm. Két hete nem beszéltünk.

Aztán itt van a suli. A vizsgák gondolatát messze kerülöm, mert kilátástalannak látom az helyzetemet, így elég csak azzal kiváltanom az összeugró gyomrot, hogy a napi feladatokkal igyekszem utolérni magamat. Na, ez is bővel elég, mert ez az a busz, ami soha nem akar megállni, hogy beérjem.

Jó masszív, magas pálma lesz ez, úgy érzem.