Szombaton futottam egy hosszút. Terepen. Majd 3 és fél órás volt a kiírt edzés.

Azért is jó az ilyen hosszú futást terepen megoldani, mert igazából ennyi aszfaltot nem tudok keríteni a környéken. Mindenképpen autóúton kellene futni településeken át, illetve között, vagy körben a városban kb. háromszor.

Inkább marad a terep, ha éppen nem zuhog. Szombaton reggel, délelőtt szép, napos idő volt, kellemes hőmérséklettel. Az utat előre megterveztem, nagyjából kiszámoltam, és pont úgy is lett.

Egy ilyen nagyobb lélegzetvételű futásnál, illetve mikor számomra ismeretlen terepen járok, elindulási van bennem némi félsz. A kétségeimet elhessegetem, nem hallgatok rá, inkább csinálom a dolgomat, és elkezdem az egyik lábamat a másik elé tenni, haladni előre. Ha nagyon nagy kihívásnak érzem a tervezett etapot, akkor szakaszokra bontom. Most is így tettem. Ha idáig elértek, akkor szuper, jöhet a következő szakasz, ami eddig tart, aztán ha azon az emelkedő megmászásával megvagyok, már csak el kell érnem amaddig, utána már csak egy lejtőzés, és hazakocogás. Valahogy így.

Közben pedig jöhetnek váratlan események: pl. gyönyörű kilátás a túloldali völgyre, vagy egy hatalmas, több tíz méterig tartó hangyainvázió a földúton (pedig pont pisilni akartam, így 500 méterrel arrébb mertem megállni, ahol egy darab hangyát nem láttam a földön), egy zsebkendőnyi megművelt föld a dombtetején, mellette egy otthonos vadászles. Átérve a másik dombvonulatra, már visszafele irányba egy kicsi Bambi és a mamája keresztezte utamat. Mama be a bozótosba, kicsi őzi pedig a turistaút másik oldalán álldogált bizonytalan lábain. Olyan óvatosan közelítettem (legyen egy közeli, normális fotóm (videó is lett!) a kicsiről, illetve meg ne ijesszem), hogy a csigák gyorsabbak voltak nálam. Közelbe érve, a mama tipródását hallottam a bokorból. Sajnos, csak közöttük tudtam elmenni, de akkor már gyorsabban szedtem – gyalogosan – a lábaimat. Reméltem, hogy a mama marad, nem hagyja ott a kicsi gidát. Száz méterrel arrébb már mertem futni, és tempóztam is, mivel irányomból fújt a szél. Az ember szagot arra vitte. Több, mint két órás futás után pedig van szagom.

Ez a gidás élmény feledtette a fáradalmaim egy részét (pihentem is, persze), de azért közeledve azt utolsó emelkedőhöz már éreztem, bizony fáradok. Aztán az utolsó lejtőn is egész tűrhető iramban lecsorogtam, majd 10-15 perc laza futással befejeztem a hétvégi hosszú futásomat.

A következő nagy etapom a szülinapomon lesz. Egyelőre terepes futást tervezek. Már ki is néztem egy lehetséges útvonalat. Háztól házig.