Oké, van ez a PMS dolog. Lánykoromban nekem totálisan elég volt, hogy a menstruációm első napján vagy a negyediken (így pontosan) nagy valószínűséggel (100-ból 99-szer) begörcsöltem. Eleinte türelmesen átvészeltem, hol így (iskolában tanórán üldögélve csendesen szenvedve), hol úgy (otthon fekve, összegömbölyödve csendesen szenvedve), majd volt, amikor már fájdalomcsillapítóval időben megelőztem a fájdalmakat.

Az utóbbi pár évben, gondolom, a változó kor közeledtével (vagy már benne vagyok), a PMS megmutatja a foga fehérjét. Minden alkalommal valami mással kedveskedik. Ha mázlim van, csak egy szimpla világvége hangulattal kb. egy napig.

Most már lassan egy hete sötéten látom (hullámokban) a világo(ma)t, olykor a hasam alja is fájdogál. Mindennap azt hiszem, na, ez az a nap, de aztán semmi. Mára feladtam. Most inkább szurkolhatnék azért, hogy vasárnapig kibírja a szervezetem, mert szombaton 3 és fél órás futásom lesz.

Legszívesebben befeküdnék az ágyba, hiszen a home office tán ezt is megengedné. Az ágyban is dolgozhatnék ölemben a laptoppal. De nem. Már a takarítottam a konyhában, várom, hogy lejárjon a második mosás, és teregessek, és ebédet is kéne lassan főzni.

Szóval, állok a konyhaasztal előtt, a megmagasított munkapulton laptop, és pötyögök rajta (most egy posztot, de aztán csinálom a munkámat).

Tudom, van némi mazochizmus bennem….