Tegnap megcsapott annak a gondolatnak a szele, hogy egyszer vége lesz a home office-nak, és újra az irodába kell bejárni dolgozni. Kirázott a hideg.

Szombaton pedig újra hasra estem, újfent terepfutás közben, s persze lejtőn, hogy a lúd legyen kövér. Az, ami végre nem fájt (baloldali hátsó valamelyik izma), újra megfájdult, mivel azzal az izommal (is) fékeztem az esést. Még a futásom legelején voltam, s mivel egyéb sérülést nem szenvedtem, mentem tovább. Bár egy ideig azon értetlenkedtem, hogy a túróba tudom kétszer egymás után megcsinálni ugyanazt egy héten belül. Nem az esést. Hanem a gyógyulóban levő izmot újfent ledarálni.

Szépen végighaladtam a tervezett útvonalon. Már csak 2,5 km lehetett a terep részből, mikor egy erősen kátyússá száradt részen a bal (!) bokám kibicsaklott. Nagyon nem foglalkoztam vele, mert az ízületeim, szalagjaim eddig nagyon jól bírták a kiképzést, soha nem volt egy ilyen akcióból gondom. Néhány méter megtétele után fájdalom mentesen haladhattam tovább. Csak azzal törődtem, hogy a bal hátsóm bírja-e, illetve ne tévedjek el ott, ahol már korábban is, és persze, most is sikerült.

Végül csak hazaértem, az utolsó pár száz métert gyalogolva, mert lejárt az edzés időm. Meg egyébként sem szeretek aszfalton terepcipőben futni. Ház előtt lenyújtottam, itthon lezuhanyoztam. Majd pár percre (evés miatt?) leültem. A felállás után már fájdalmas volt a lépés a bal lábamra. Boka tájon.

Gyorsan előkaptam a hengert, a flossing szalagot, és lekezeltem. Fényéveket javult. De a vasárnapi futást egy az egyben elengedtem. Aztán, hogy gyorsabb legyen a regenerálódás, még kinez tapaszt is ragasztottam rá.

Ma már simán állok rajta. Igyekszem tornáztatni, terhelgetni. Nem vagyok híve a túlzott kímélésnek ez irányú tanulmányaim alapján. A szombat délutánt erre szántam. Elég is volt. (itt tanácsolom, hogy nyugodtan lehet a sérült ízületeket, izmokat tornáztatni, óvatosan terhelni, masszírozni, hengerezni, és nem jegelni – hacsak nem gyulladt, de akkor sem közvetlen bőr érintéssel -, mindig csak addig, amíg kellemetlenül nem fáj.*)

Az edző könnyített a heti edzéseken. De holnap már futok. Ma persze jógáztam. Meg igyekszek állva dolgozni (mert itthon ezt is meg tudom csinálni).

Szóval, itthon jó, még akkor is, ha néha hasra esek.

*és persze itt felmerül az, kinek mekkora a fájdalomtűrése. Pl. nekem egész nagy, ha tudom, hogy fájni fog a művelet. Volt, hogy egy masszőr a vacakoló jobb vállamat nyújtotta, ami nem volt túl kellemes érzés. Utána kérdezte, mit éreztem. Mondtam, hogy fájt. De hát miért nem szóltam, kérdezte. Neki nem mondtam, hogy ez piti ahhoz képest, amit a lábaimban érzek 50-60 km futás után.