Nem aggódom a jövő miatt. Nem számítok semmire. A változás egyébként is törvényszerű velejárója az életnek. Az a kérdés, hogy én hogyan reagálom le.

Ez most olyan, mint egy hosszú futás (maratonnál többre gondolj!). Egy van a fejemben, a sejtjeimben: a célbaérés szándéka. Megtervezem, hogy erre-arra, ezen-azon az úton fogok futni, ezt és azt fogok közben fogyasztani (enni- és innivaló, egyéb frissítők). Átgondolom, mi várhat rám (emelkedők, lejtők, egyéb kihívások), hol lesznek a frissítő- és ellenőrző pontok, amiken így vagy úgy fogok frissíteni, tenni. Figyelem az időjárás jelentést, mert nem árt, ha tudom, mire számíthatok, hogyan öltözködjek, milyen cipőt húzzak.

Ha megkérdezik, milyen időt, tempót tervezek, széttárom a karjaimat: tervek és elképzelések vannak, de “who knows?”, 50-60-70 és felette kilométer alatt bármi megtörténhet. Az edző előírja majd a pulzusszintet, amihez tartom magamat, és a többi közben alakul.

Kitartás, odafigyelés, rugalmasság, elfogadás és pozitív hozzáállás.

Most is lépésről lépésre haladok. Terv van, elképzelés van, és éppen aktuális kihíváshoz való alkalmazkodás, és a lehető legjobb verzió szerinti alakulásban való hit.

Vagy valami ilyesmi.