Akár íratnék egy percről percre beszámolót is, de most nincs kedvem. Inkább csak benyomásokat, élményeket, gondolatokat szeretnék írni nagyjábóli sorrendben. Annyit még elöljáróban, hogy a legjobb választás volt, mikor a csapat tagjainak Anitát és Janit kértem fel. Nagyon jó hármas voltunk. Imádom őket!

Szerintem péntek délig, az indulásig, alig volt bennem izgalom a Nagy Kaland miatt. Az autóba már úgy ültem, hogy “húú, most nagy levegőt veszek, és irány a Balaton”. Gyanítom, akkor leginkább a vezetés miatt voltam stresszben. Azt inkább nem részletezném, milyen tapasztalatom van egy-két majom sofőr miatt, de példaként tudom felhozni, hogy tegnap este hazafelé kétszer is balesetveszélyes helyzetbe kerültem, és nem én voltam a bűnös.

Szóval, Budapesten átaraszolva (mert a O-ás éppen baleset miatt le lett zárva), fél öt táján leértem Balatonfüredre a szálláshoz. A többiek már ott voltak. Egy szobába kerültem Anitával, amitől ugyan tartottam, de aztán olyan jól aludtam, hogy semmi hátrányát nem éreztem.

Este még lesétáltunk a versenyközpontba átvenni a rajtcsomagot, a bort, és hogy a többiek megegyék az ilyenkor szokásos tésztát. Este lefekvés előtt még összetettük az uticsomagunkat, a frissítési dobozokat, amiben felcímkézve álltak a frissítőpontokra szánt zacskók, bennük a gélek, kekszek, sótabik, és hasonlók. Az én frissítésem szerintem a legmacerásabb. Én leginkább banánnal készültem mint szilárd táplálék, és egy nagy flakonban egy CH-BCAA-Glutamin-szőlőcukor-narancslé kombó. Ja, és még egy Hell Focus, meg cukros kóla. A 73,4 km végére a banánból szinte semmi sem fogyott, a CH-kombóból is alig, a Hellnek a fele. Viszont a kólát megittam.

5:10-kor volt a rajtunk. Így már 3:15-kor keltünk mi, lányok, hogy tudjuk intézni a reggeli teendőinket. Időben kinn is voltunk a versenyközpontban. Még láttuk elrajtolni a 2 fős csapatokat. Aztán nemsokára következtek a 3 fős csapatok fele.

Anita volt az első futónk. Ő már a csapatpólónkban feszített. Rajtunk pedig pulóver, kabát, annyira hűvös volt. Ami a futáshoz tökéletes, legalábbis számomra.

Anita szépen vette az akadályokat. Nagyjából 10-11 km-ként találkoztunk vele – és később velem, illetve Janival – egy-egy váltóponton. Adtuk a frissítést neki. Neki jutott a Balaton-felvidék, a dombos rész. Szerencsére azt még nagyjából hűvös időben futhatta meg. Aztán kezdett meleg lenni. Anitán pedig egyáltalán nem látszott, hogy nehezen menne neki a futás a maratoni táv után.

Balatongyörökön váltottam. Ott már rendesen lehetett érezni, nem cicózik a nap. Amennyire tudtam, behúzódtam az árnyékba, és úgy vártam Anita befutóját. Szépen meg is érkezett. Itt már egy kicsit elengedte magát, és könnyezve indított utamra. Gyanítom, a meleg már őt sem kímélte.

És engem sem. A március végi maraton óta nem futottam ilyen melegben, és persze délután. Éreztem, hogy szívja ki az erőmet. Huszon valahány km után már legszívesebben kiittam volna a Balatont. De nem lehetett magamba dönteni a vizet, bármennyire is szerettem volna. A térdnadrágom már régen feltűrtem, hogy szabadon legyenek a térdeim, mert amikor takarta a nadrág, elkezdtek fájni a meleg miatt. Ha szabadon voltak hagyva, semmi problémám nem volt velük.

A társaim nagyon kedvesen és szakszerűen igyekeztek frissíteni engem. Rajtuk semmi sem múlott. A maratont bő 4 órával csináltam meg. Ekkor még nem fájt szinte semmim. A meleg is kezdett megszűnni. A fejemen hordott sapi és a napszemüveg kezdett feleslegessé válni.

Még pisilni is sikerült egy váltópont toi-toi-jainak egyikében. Az edzőm külön kitért rá: akkor jó a hidratáltságom, ha 4 óra múlva tudok pisilni. Hát ment.

Még a maratoni távig a pulzusom fenn volt, amit a meleg is segített, utána már kezdett erősen csökkenni. Most már mehettem volna, viszont a lábaim már nem engedték. Kezdtek fájni. Nem tudom pontosan, de úgy sejtem, az utolsó 25 km-t már ezzel a fájdalommal csináltam végig. Szénhidrátot, azaz energiát még egy féladag vizezett Hell Focussal megtámogattam, sikerült letuszkolnom két-három falat banánt, és onnantól kezdve már csak kólát tudtam inni. A társaim a Cocát adták, a frissítőpontoknál a Pepsit ittam. Így egyik multi sem nézhet csúnyán rám. És persze vizet kortyolgattam. Volt, hogy egy utcai közcsap mellett haladtam el, és muszáj volt megállnom arcot mosni, vizet inni, még akkor is, ha előtte nem sokkal tankoltam fel. Áldások az ilyen kutak, csapok.

Kb. 60 km táján jelent meg mellettem kis kemping biciklin tekerve a volt pasim. Tudtam, hogy jönni fog, de azt ígérte, csak a befutómnál lesz ott. Hát, nem. Nem lelkesedtem a megjelenésén, és azért sem, mikor arról kezdett beszélni, hogy mennyire szeret, és mennyire meg van hatódva, mennyire büszke rám. Nos, ezekkel a mondatokkal erősen elkésett.

Erélyesebben (ennyi km után és lábfájdalommal hogy legyen kedves az ember?!) rászóltam, hogy be is fejezheti a monológját, mert nem vagyok rá kíváncsi, és vagy előttem, vagy utánam teker. Nem is láttam utána, csak néha, mikor megelőzött, és leállt fotózni – engem. (WTF????)

Az utolsó 17-18 km-t már számoltam. Visszafele. Váltópontról váltópontra haladtam, és áldásnak éreztem, ha a frissítő asztal előtt megállhattam inni. Mert már enni nem tudtam. Csak néztem a kínálatot, és a kedves kérdésre, hogy mit kérek, csak azt tudtam kinyögni, hogy kólát és vizet. És még el-elvettem egy banán szeletet, mit vagy magammal vittem, vagy még ott magamba erőltettem.

Az utolsó frissítőpontunknál már annyira hányingerem volt, hogy képtelen voltam bármi szilárdat lenyelni. Maradt az utolsó 8 km-re a víz, és persze a kóla.

Egy szóval, vágytam a gyaloglásra, de mikor sétára váltottam, arra biztattam magamat, hogy kezdjek el újra futni. Ehhez tényleg nagy lelkierőkel, és egyfajta elszántság, ami minden futással kapcsolatos ellenérzést kikapcsol, háttérbe tol: van egy célom, amit el akarok, és el is érek, ha teszek is érte. Hát akkor fussak!

Ezt az utat már fejlámpával tettem meg, mert besötétedett. Itt már elég közel merészkedett az exem is. És szerencsére végre csak biztatott. Ez inkább jobban esett, mint az, mikor a szeretetéről biztosított. Még az övtáskámat is rábíztam, amiben ugyan már csak a telefonon volt, de így is tehernek éreztem.

Valahogy nem akartak a km-ek csökkenni. Úgy éreztem, hogy már órák óta megyek és még mindig ugyanannyi van előttem. Árgus szemekkel vizslattam a távoli fényeket, vajon melyik lesz az utolsó váltópontom, ahol átadhatom Janinak a csipet, hogy “most már fussál Te, én már futottam!”.

Hihetetlennek tűnt akkor, de még is megtörtént: bekocogtam az utolsó váltópontomra, ahol a társaim már vártak. Jani menetfelszerelésben, Anita az élő videózással és fotózással. Janit útjára engedtem, én pedig fájtam. A lábam teljesen. Miután Anitának megköszöntem a segítséget, odaballagtam az exemhez is, és neki is megköszöntem, hogy ott volt. Valójában csak az utolsó 8 km-ből kb. 5 km-t, mert az utolsó kettőre otthagyott a sötétben.

Ezen a váltóponton még elidőztünk egy kicsit, igyekeztem észhez és erőhöz térni. Még egy neskávét is ittam, hogy később ne törjön ki rajtam az álmosság.

A macskamosdást a következő váltópontunkra tettem át. Ott már muszáj volt megejtenem, mert le kellett vetnem az izzadt futócuccot, és valami melegebbet magamra húzni. Közben megmutattam a közelben jövő-menő, álló futóknak, segítőknek a pucér felső, majd alsó részemet. Gyanítom, ebben a késői órában senkit nem érdekelt.

Janit simán tudtuk frissíteni. Egyszer kavarodtunk el, miközben még tankolási lehetőséget is kerestünk, de időben odaértünk Sóstóra.

Az egyik váltóponton nagyon jó hangulat volt. Szólt az “old but gold” zene, és mi táncikálva vártuk Janit. Közben az eső is szemerkélni kezdett. Kérdeztük is futó társunkat, szeretne-e valami plusz öltözéket. Nemet mondott, így némi frissítés után útjára engedtük. A következő 10 km-en már bedurvult az eső, bár Jani szerint ez kevésbé volt gond, de ráerőltettük a eső és szélálló mellényemet, és egy sapit, nehogy meghűljön, hiszen a szél is erősen fújt. Mi fáztunk, az biztos.

Bár Anita rám akarta sózni többször is a vezetést, mégis Füredig ő maradt a bal oldalon. Én voltam a navigátor. Ez a felállás szerintem jól működött, mert Anita bevallotta, neki kevésbé ment volna, még gps-szel is. Csopakon volt az utolsó frissítése Janinak. Itt már, ha jól emlékszem, már nem is esett az eső. Jani fáradtnak tűnt, de igyekezett tovább. Alig 8 km-re volt hátra.

A versenyközpont alatt egy parkolóban tudtunk csak megállni. Onnan kétszer sétáltunk fel a célba, mert először a kocsiban hagytuk a rajtszámokat, ami nélkül nem adnak érmet. Mire újra felértünk, Jani is megjelent. Nagy örvendezések közepette ballagtunk a fotózós cél felé, ahol az érmet is megkaptuk. Egy szedett-vedett csapatfotó után azt is a nyakunkba kaptuk.

Még Anita megejtette azt a wc-zést, amit már jó pár toi-toi lehetőségnél meg szeretett volna tenni, én már kibírtam a szállásig, ahova már én vezettem el – gps nélkül.

Miután a többiek lezuhanyoztak, és én elintéztem a wc ügyemet, engedtem magamnak egy kád jó meleg vizet, és beleültem, feküdtem. Kb. 10 percig sikerült is ott maradnom. Amint átmelegedtem, szálltam is ki. Egy hajmosás, és jöhetett az evés, majd az alvás. Egy jó órát szundikáltam.

A többiek addig kipakolták a cuccaikat az autómból, amivel megkerültük a Balatont. Még a hátsó ülés ledöntött részét is felemelték, de mint később egy hatalmas fékezésnél kiderült, csak felemelték, de nem rögzítették, így majdnem a nyakamba kaptam a csomagtartó tartalmát is. Szerencsére csak mögém estek a padlóra.

Fél tízkor már Anitával úton voltunk Pest felé. Ő Pestre ment, én meg Budára. Ebben a sorrendben.

Megérkeztem, leparkoltam. És innentől kezdődött a hosszított hétvégém még boldogabb és csodásabb része. A Balaton kerülésünk is extra szuper élmény volt, némi fájdalommal, de ami időt együtt töltöttünk, ketten az a mi kis oázisunk volt a hétköznapokban.

Szeretem azt az oázist….