Mikor tök unalmasnak, eseménytelennek tűnik a hetem (értsd: a délutánjaim), akkor már számíthatok arra, hogy egyik nap sem fogok unatkozni.

Most is így van. Pedig olyan jó lett volna legalább egy délutánon heverészni, olvasni és semmit sem csinálni.

Tudom, mindig ezzel jövök.

Holnap, esküszöm, már csak arra fogok koncentrálni, hogy összepakoljam a hétvégére szükségeseket.

Szerintem tele lesz a kocsim. 3 táskányi holmit írtam össze, ahogy így nézem a listáimat. Külön van futócuccok, frissítés, tisztálkodás és ruhanemű lista.

És még fejben végig sem futottam a 73,5 km-t (hivatalosan csak 72 és még valamennyi, de addig futok, amíg meg nem lesz a 73,5 km, mert ennyi lesz a pólómra is írva. Meg egyébként is, az a pár száz méter négykézláb is meglesz.)

Izgulok-e? Nem, még nem. Bízom az edző felkészítésében, abban, hogy kitartó vagyok, és elszánt. Tisztelem a távot, azaz nem veszem félvállról. Ezért is készültem edzővel. Becsülettel. Egy edzést sem hagytam ki. Csak az edző jóváhagyásával. Illetve egyszer nem tudtam befejezni egy edzést, mert nagyon jegesek voltak az utak, és lehetetlen volt az aszfalton futni.

Én leszek a szendvics közepe, azaz kora délután fog rám kerülni a sor, és kb. este 10-ig fogok futni. Az edző megadta a max. tempót, a max. pulzust. Válogathatok.

Azt hiszem, az egyik legjobb stratégia lesz tőlem, ha nem gondolkodom az egész távban, csak frissítő pontokról váltópontokra haladok, és majd a 60 km-nél fogok fellélegezni: most már tényleg kifele haladok az erdőből. Az elejét élvezni akarom, a többit, mikor már fáj, csak megfutni. És elfogadni, hogy így van.

Nem arra megyek, hogy egyéni csúcsot fussak (bár ez az lesz, hiszen először futok ennyit), csak végigérni szépen, folyamatosan haladva.

Jó lesz ez, érzem.

Egy kaland. Ez biztos.

A többit meg majd meglátom.