Szaladnak el a napok és a hetek, ha a munkáról, a hétköznapi teendőkről van szó. Meg-megdöbbenek, hogy már megint elérkezett a heti takarítás ideje, vagy már megint hétfő van.

Közben meg őrületesen hosszúnak tűnik két darab hét, vagy akár 4 nap is.

Minden viszonylagos.

Nem szeretem és nem akarom gyorsítani az időt. Szeretném mindig az ITT és MOST-ot megélni, még ha olykor macerás is.

Tegnap pl. nyugodt szívvel olvastam át a napot a reggeli biciklizés és a délutáni, esti jóga között (ez utóbbi jobban esett volna reggel üres hasra, de ha már így alakult, ekkor csináltam). Ez is ritka. A nap végén nem volt lelkiismeret furdalásom, hogy CSAK olvastam.

Persze, azért megsütöttem a csirkemelleket a gyermekeknek, nehogy éhen haljanak ma és a kisebbik a szerdán és csütörtökön. És egy mosást is kiteregettem. Mindezek csak apróságok.

Egy szóval, egy tökéletes napra sikeredett Húsvét másnapja. (Ha őszinte akarok lenni, el tudtam volna másként is képzelni, de most ez így is perfect volt, ne legyek telhetetlen!)

Az idő egyébként is megy előre rendületlenül. Telik, múlik, halad. Minden pillanat egyben a múlt is, a jövő pedig a jelen.

20-30 éve még végtelennek tűnt az élet, amely ugyan bármikor befejeződhet, de ideális esetben megöregszek. Aztán 5-10 éve jött a gyomrot görcsberántó tudat, hogy most már a fiatalság elmúlt, középkorúak korát kezdem élni, és onnan csak egy lépés az öregkor. Ha megélem.

A gyermekeim kirepülnek, és én figyelem az életük alakulását, drukkolok nekik, értük, és segítek, ha kell. S közben várom, hogy unokám legyen, hogy újra babázhassak, s valakit, valakiket végtelenül szerethessek, elkényeztethessek.

S perpillanat a MOSTom arról szól, hogy csipkedjem magamat. Itt vagyok, nem álmodom. Szinte mozdulatlanná dermedek, hogy ne, ne zavarjam meg az IDŐ-t, a nemtudommit, hogy azzal eltűnjön az, aminek most nagyon örülök.