Ma éjjel sem unatkoztam. Sikerült három felébredéssel végigaludnom az éjszakát. Viszont így az álmok nem maradtak el. A hajnali kész thriller volt. Gondolom, a nappalom kissé félelmetesebb leképezése.

Óra előtt ébredtem, mert persze újfent úgy döntött a szervezetem, hogy hajnalban kell megjönni a menszeszemnek, és erre alhasi fájdalom figyelmeztetett. Mindennek ellenére egész jó futásom volt. Igaz, a lábaim még egy kicsit merevek voltak. De legalább most már nem.

Tegnap délután egy kislányt hozott el az anyukája hozzám. Valahogy szerencsém van, mert a legtöbb gyerekkel megtalálom a hangot, és őszinték velem. Tulajdonképpen úgy foglalkozom velük, mint a felnőttekkel, csak egy kicsit érthetőbben igyekszem beszélni, illetve leszűkíteni a dolgokat. Ők hamarabb felfognak mindent, és még sokkal rugalmasabbak, ha a változásról van szó.

És nagyon megbocsátóak tudnak lenni. Ha a szülő okoz nekik fájdalmat, még azt is elfogadják, akkor is, ha utána bennük marad a félelem (a fájdalomtól).

Egyet megtanultam: nem szabad ítélkeznem. Akkor sem adhatok neki hangod, ha megteszem, ha megvan a véleményem a kliensről, arról, amiről beszél, vagy arról, akiről beszél. Nem az én feladatom. Ha nagyon spirituálisan akarok fogalmazni, akkor írhatom azt, hogy azt Istenre hagyom. Ő meg úgy sem fog. Akkor én miért tegyem?

Egy szóval, most is mélyen hallgattam, mikor az anyjával kapcsolatosan előadott a kislány ezt, azt.

Ja, hozzá kell tennem, már akkor sejtettem, hogy az ügy kapcsolódik az anyukához, mikor a kislány nem akarta, hogy ott maradjon az oldás alatt. Pedig ha az ügyét nézem, pont azt várta volna az ember, hogy marasztalja. Vagy velem már biztonságban érezte magát…

Legszívesebben minden szülőnek, aki elhozza a gyerekét (még 10 év alatt), azt ajánlanám, hogy nekik is csinálok egy oldást. Vagy kettőt. Mert inkább nekik kell, mint a gyereknek.