Ha jól emlékszem, elég jól aludtam az óraátállítás éjszakáján. Muszáj volt, hiszen vasárnap maratont futottam. Kipihent test és lélek nagyobb erőfeszítésre képes. Hú, de bölcs vagyok!

Időben keltem, majd a szokásos reggeli teendők után kezdtem összerakni a végleges pakkot, amit magammal viszek a versenyre. Frissítést bekevertem, a reggelimet összetettem, a váltóruhámat megálmodtam, majd mindent bepakoltam egy táskába. Félnyolcra kértem, hogy jöjjenek a futótársak, akikkel Debrecenbe indultunk. Az én kocsimmal mentünk, de nem én vezettem. Ha lehet, inkább verseny előtt hagyom ezt olyas valakire, aki csak segít, és nem fut.

Ők időben megérkeztek hozzám, de nekem még meg kellett várnom a kiszámíthatatlan mosógépemet, ami elméletileg rég lejárt volna, de persze, most a végletekig kihúzta, és a végtelen egy percet is még ugyanannyi végtelennel megtoldotta. De szerencsére rajtam kívül mindenki türelmes volt.

Az időjárás nem volt kegyes velünk, futókkal. Szép, tavaszi napos, tiszta időt jósoltak, és az is lett. A hőmérséklettel (19-22 C fok) sem lett volna semmi gond, ha nem futni kellene délen át benne. De így volt. Ujjatlan pólóval, rövidnadrággal készültem. S ha van eszem (azaz nem egy téli időszak után vagyunk), akkor a szénhidrátos frissítés helyett elsősorban vízzel teli kulaccsal készülök, hogy azt cipelem végig a versenyen. De nagyon jól akartam csinálni, és annyi szénhidrátot kevertem be BCAA-val, amit a nagykönyvben előírnak (ugyanis géleket nem tudok enni a cukoralkoholok miatt). De úgy tűnik, nekem melegben elsősorban vízre van szükségem kevesebb szénhidráttal megtoldva (elég a banán is némi szőlőcukorral megspékelve).

Szerencsénk volt a parkolással, mert a versenyközponttól nem messze tudtuk letenni az autót egy éppen kiállt után. Időben érkeztünk, simán fel tudtuk venni a rajtszámot és a rajtcsomagot, majd készülhettünk is a versenyre. Ketten futottunk, a harmadik társunk segített nekünk a frissítésben. Ez utóbbi is nagy feladat, különösen, ha két embernek a frissítési menetrendjét kell észben tartani egy darabig szimultán.

Megejtettem az edző által javasolt 14 perces bemelegítésemet, majd gyorsan beálltam a toi-toi-ok előtti sorok legrövidebbjének végére. A rajt előtt mindent el tudtam intézni, ami a jó futáshoz kell.

A rajtzónában az UB csapattársakkal is találkoztam, és így együtt indulhattunk a megmérettetésre.

Újfent rájöttem, hogy tömegiszonyom van, és nem véletlenül szeretek egyedül futni. Mivel egyszerre indították az összes táv résztvevőjét, bizony az első kör (5,2 km) csak a helyezkedésről szólt, illetve az önuralomról, hogy nem lovaljam bele magam, mennyire utálom a tömeget.

Az első körben így csak túléltem, illetve rájöttem, hogy a pulzuskontrollt újfent dobhatom a kukába egy versenyen, ha a célomat, a 4 órán belüli befutást el szeretném érni. A tempómat nagyjából belőttem, és ez megegyezett az UB csapatunk másik női tagjának tempójával. Ő előttem nem sokkal futott, én meg igyekeztem szemmel és futóléptekkel tartani. Néha megelőztem a frissítő pontoknál, de aztán vagy én voltam lassú hozzá képest, vagy ő nem bírta elviselni, hogy megelőztem, így mindig visszaállt a rend.

Iszogattam a kezemben hurcolt kulacsból a szénhidrátos lötyit, és kb. 15 km-nél már éreztem, kezd beállni a gyomrom. Nem is vettem el a segítőnktől a következő adagot, hiszen még mindig félig tele volt a nálam levő kulacs. És inkább vizet kívántam. Úgy döntöttem, egy darabig nem iszok belőle, hanem a frissítő ponton vizet vettem magamhoz, illetve pár darab banánkarikát. Ez a döntés segített. Még útközben megitatott egy helyen vízzel a segítő, utána meg a következő frissítőpont előtt kiöntöttem a lötyit, és vízzel töltettem fel a kulacsot. Így a hatodik körre kezdett helyre állni a gyomrom rendje, a kő érzet megszűnt. Hogy ne legyek szénhidráthiányos, igyekeztem banánt enni körönként, illetve a másik frissítőpontnál egy-két szem szőlőcukrot. És a következő adag lötyit is elkértem, igaz, az már hígabb volt.

A hatodik körben történt az is, hogy megelőztem a csaparttársnőmet. Egyszer azt vettem észre, hogy lassulunk, illetve kezdem beérni minden erőfeszítés nélkül. Gondolkodás nélkül megelőztem, és iparkodtam a célom felé. Persze, az is bennem volt innentől kezdve egy jó darabig, hogy csak vissza ne előzzön. A hetedik körben már annyira leszakadt, hogy nekem kellett volna megborulnom, hogy visszaelőzzön. Erre a körre esett az az ukáz is, hogy 35 km után megnyomhatom jobban az iramot. Ha-ha! Csak lélekben csináltam úgy, meg gondolatban. Valahogy az izmaim nem igazán akarták ezt a parancsot követni. Meg hát fáradtam, és úgy vártam a frissítő pontokat, mint a messiásokat, hogy legalább egy picit megállhatok – vizet inni, magamra locsolni, illetve banánt tankolni, és kulacsot tölteni. A megállásokra fordított időt pedig már nem volt erőm gyorsabb futással behozni.

A sztorihoz tartozik, hogy még a combizmaim is jelezni kezdtek, nekik már elég volt a terhelésből, szeretnének már pihenni. Így mikor az utolsó kör elején megálltam egy pillanatra átvenni a Hell Focusos frissítőmet a segítőmtől, kijött belőlem a panasz: fájnak a combjaim. Persze, ezután már nyargaltam is tovább a nem messze levő FP-hoz, hogy megegyem a szokásos banánomat, igyak pár korty vizet, a sapkámra, a karjaimra vizet öntsek, és mint egy robot, robogjak tovább. Ugyan a későbbi elmondások szerint egész rendezett volt a mozgásom még a végén is, én nem igazán ezt éreztem. Hogy mit? Szerintem hagyjuk….

Igyekeztem a fájdalmat nem tudomásul venni, és csak arra koncentrálni, hogy a tőlem telhető legnagyobb sebességgel haladjak. Közben már kerestem a lejátszómon (végig ment a fülemben a zene – hogy minek, nem tudom, mert nem igazán figyeltem rá) a befutó zenémet, a Rocky zenéjét. Az utolsó 1 kilométeren ezt hallgatva futottam. Tudom, ez a zene mindig megnyomja az adrenalint bennem, és plusz energiát ad, hiszen ez jelzi a testemnek, hamarosan a célba érek, a feladatát teljesítette. És bennem is tudatosul, egy újabb kihívást pipálhatok ki.

Az utolsó körökben az egyes pontokat (visszafordító, stadionkör, stb.) úgy köszöntöttem, itt már csak ennyiszer vagy annyiszor kell újra elmennem. A 8. körben már ez eszembe sem jutott, így az utolsó stadionbeli szakaszt is inkább azzal a gondolattal futottam, hogy most nyomjam meg, hiszen csak 2-300 méter van hátra. Az utolsó száz méterek már nagyon fájtak, de már csak a célba érés érdekelt. Ami meg is történt. Vigyorogva haladtam át a célkapun, és még arra is volt gondom, hogy megnyomjam a pulzusmérő órámon a stop gombot.

Aztán persze eltört a mécses pár könnycsepp erejéig. Ez már lassan hagyomány nálam, ha maratoni távot futok. Ezek az öröm könnyei, és nem szégyellem őket. Így jó.

Talán most azt is megkönnyeztem, hogy nem jött össze a vágyott, bő négy órán belüli maraton, úgyhogy ezzel még adós vagyok magamnak.

Szédelegtem még a versenyközpontban találkozva még egy-két ismerőssel, majd visszamentünk az autóhoz. Összepakoltuk a fürdőrucinkat, és mentünk a pancsoldába. Nem vagyok egy vízben ülős, de most valahogy jólesett, igaz, leginkább a hideg víz. Igyekeztem az összes lábizmomat megnyújtani a vízben, illetve megdögönyöztetni.

Aztán szépen hazaautóztunk a lemenő nap kíséretével.