Az elmúlt hetem pörgős volt. Minden hétköznap délutánom betáblázva hol ezzel, hol azzal.

Pénteken pedig egy tanfolyamra mentem Bp-re, természetesen nem az irodai munkámmal kapcsolatosan. Flossolni tanultam. Eddig is szimpatikus volt ez a módszer, de már most a kedvencem.

Aztán egy találkozóra robogtam dobogó szívvel. Több, mint 8 éve nem láttuk egymást, és úgy éreztem, ez a találkozás ajándék számomra.

Nehéz megfogalmazni. Benne volt a pillanatokban az elmúlt évek ismeretlenje, ugyanakkor mintha egy percre sem váltunk volna el.

Számunkra is megfejthetetlen az, mi köt minket egymáshoz. Találgatunk, de az lenne a legjobb, ha valamilyen úton-módon kiderítenénk.

Péntek este szívem szerint még ott ültem volna Vele a teázóban (az egyik “színes állatban”) talán reggelig is, de indulni kellett haza, mert a hétvégém programja is szoros volt. Meg hát össze voltam kötve a nagyobbik gyermekemmel, aki akkor a sofőrömet is játszotta.

Egy szóval, mikor eljött az idő, csak arra koncentráltam, hogy megyek, és arra, hogy hálás vagyok azokért a percekért, amit egymás társaságában töltöttünk.

Késői hazaérkezés, korán kelés. Betáblázva napom, benne a következő napra való készülődés. Mert hát vasárnap maraton. Talán csak lelkileg nem sikerült ráhangolódnom. Egyben biztos voltam, megcsinálom.

A versenyről külön írok…