Az jutott eszembe a mai futás végén a levezető szakaszt haza felé lekocogva, hogy általában úgy gondolok emberekre, hogy képesek a változásra. Azaz, ha a múltban bizonyos téren nem tudtam kijönni velük, akkor x idő múlva ez a helyzet megváltozott, tehát nem csak én, hanem ők is változtak. Vagy így van, vagy nem.

Viszont az nem esik jól, ha rám úgy tekintenek, hogy egy “állandó” vagyok, és nem tanulok a hibáimból. Vagy úgy gondolják, ilyen vagy olyan vagyok, és fel sem merül bennünk, hogy esetleg én másként is reagálhatok egy helyzetre.

Semmi sem állandóbb, mint maga a változás. Én arra törekszem, hogy változzak. Ha kényelmetlenül érzem magam a bőrömben, mert bizonyos eseményeket, történéseket, emberi reakciókat folyamatosan negatív érzelmekkel reagálok le, akkor igyekszem kideríteni vagy magam, vagy segítséggel, miért is van így, hogyan is érezhetnék másként. Magamban akarok békét, és nem a másikat megváltoztatni vagy beskatulyázni.

Persze, ez az, ami tudatos. És van ugyanekkor a berögzült, ego által sugallt “igazán megváltozhatna már” gondolat és kívánság.

Még is az marad a lényeg, hogy “ha én változok, akkor a világ is változik körülöttem”. És számomra alap, és úgy gondolom, ez a természetes.