Egyetlen nyígom van a múlt szombati kirándulásomat illetően, hogy az időjárás aznap úgy gondolta, nincs szükségünk napsütésre. Tény, hogy így később kezdett el olvadni a talaj. Ennyi előnye volt a borús időnek.

Bár péntek délután és este a párom nálunk volt, de emellett mindent összekészítettem, hogy másnap korán reggel csak egy-két dolgot kelljen elintéznem a futótúrámhoz. Egy nyugodt alvás után fél ötkor keltem, nyugodtan készülődtem. Még le is hengereztem. Úgy gondoltam, bemelegítésnek elég lesz, ha a rajt-célközpontig elkocogok.

A kisebbik fiam a szobájukban horpasztott (éjfél előtt jött haza valami baráti összeröffenésről) mikor hat óra előtt nem sokkal kiléptem az ajtón, hátamon az új Camelbak hátizsákom, kezemben a túrabotjaim, lábamon a jó öreg Nike terepcipőm (amiről sokáig nem is tudtam, hogy az). Vittem magammal a hátamon 3 db banánt, másfél liter vizet, két 2,5 dl kulacsban és egy zacskóban karbolin-BCAA kombót, egy papírzacskóban magkeveréket, egy három kocka vegán csokit és két nagy kocka étcsokit, 8-9 db sótablettát. Még egy, ajándékba kapott BCAA-Glutamin és egyéb étrendkiegészítőket tartalmazó kis tasakok és egy fél zacskó napraforgót is a hátizsákba dobtam.
Hogy mi fogyott mindebből? A víz felét szerintem hazacipeltem (nem esett jól a hideg vizet iszogatni), a magkeverék jó részét (csak egyszer markoltam bele), az étcsokit és két sótabit. Minden mást magamba tömtem, öntöttem az út során.

A központba érve már elég sokan ácsorogtak a nevező pult előtt, körül, illetve készülődtek az előttük álló kilométerekre. Reggel 6-tól indulhattak az 50 és 65 km-esek. Több ismerőst is láttam, egy-két lánnyal még pár mondatot is váltottunk. Leginkább arról, ki melyik távon indul. Miközben a regisztrációmra vártam, megláttam a kifelé induló BT-t és a fiát. Egy nagy baráti ölelés, és minden jót kívántunk egymásnak. Öt perc múlva már én is úton voltam.

Mivel felhős volt az ég, még nem igazán látszott, hogy világosodna. A város lámpái alatt magabiztosan kocogtam az erdős domb felé többed magammal. Azonban volt bennem némi kétely, hogy kikerülve a műfények köréből, mennyire fogok látni. Az viszont megnyugtatott, hogy az egyik körülöttem futónak volt fejlámpája. Talán mögötte felsunnyoghatok az Ebeckire. De tulajdonképpen nem is igazán volt rá szükségem. Addigra a sötét vesztett erejéből, így még láttam is nagyjából az utat. Mindenesetre a tetőre együtt érkezett a kis csapat. Onnan már egyedül kocogtam tovább a piroson. Pár kilométert magányosan haladtam (közben két-három gyorsabb futó elmellőzött), aztán megláttam messzebb előttem színes kabátokat mozogni. Csak nem BT-ék?! De bizony ők. Egy darabig követtem őket, majd lassacskán beértem a hármasukat. Nem erőltettem az együtt haladást, kocogtam, kapaszkodtam a saját tempómban, úgy voltam vele, amíg együtt megyünk, úgy lesz, ha meg különválunk, az is tökéletes, hiszen valójában az egyedül futásra vágytam. Az pedig megvalósult akkor, mikor jegessé vált a talaj. Valamiért ott a fiúk jobban tudtak haladni, mint én. Ugyan javasolta BT, hogy vegyem le a botom kupakját, de mivel úgy tudtam, hogy csak csavarni lehet a műanyag véget, hogy kijöjjön a fémszurka a közepén, ezért csak azzal próbálkoztam, de nem működött. Így csúszós talajon nem tudtam használni.

Dédesig hol beértem BT-éket, hol elhagytak. A templom mellett volt az első olyan ellenőrző pont (19-20 km), ahol frissíteni is lehetett. Egy ismerős hölgy is a pontőrök között volt. Rögtön teával kínált, én pedig be is nyomtam egy bögrével. Már a piroson megettem az egyik banánt reggeli gyanánt. Itt, az EP-n csak egy kisebb marék magkeveréket ettem. És persze WC-ztem. Indulás előtt a majdnem kiürült kulacsomba öntöttem segítséggel a zacskós porkeverékemet egy kis vízzel higítva, majd elérhető zsebbe tettem a második banánt, és BT-ékkel együtt távoztunk. Én kocogóra fogtam, a társaim még valamit szöszmötöltek, és tulajdonképpen a tó melletti aszfalton elhagytam őket. A tó melletti út hol emelkedik, hol lejt, de szépen lehet haladni rajta. Ha addig nem is kellett figyelnem a pulzusomat (max. 152 bpm volt engedélyezve), ott igen. A terepen ennyit összefüggően nem kocogtam. Mindig volt egy kis lejtő, vagy megsétálandó emelkedő.

Az órám kilométerenként bejelzett, ezzel figyelmeztetve, hogy haladok előre. A tó melletti aszfalton kocogva éreztem először, hogy fáradok. Innentől kezdtem számolgatni, hogy ha a falu határára érek, akkor kb az utam felénél leszek. Onnan még két nagyobb mászás van a célig. És még 25 km. Remélhetőleg, futható talajjal. Ha a Három kő bércet elérem, akkor kifelé megyek az erdőből, látom az alagút végét, meg ilyesmi.

Az OKT útján felfelé haladva volt időm elbabrálni a botjaim végeivel. Addig csavargattam, húzkodtam őket, míg lejöttek a “kupakok”. Így már volt két hegyes botom, amiket simán be tudtam szúrni a jeges talajba, és biztosan tudtam haladni velük. Mint később kiderült, a saras közegben is megállták helyüket.

Van az az út, amire úgy emlékszel, hogy hosszú és meredek, és mikor egyszer csak fenn találod magad a tetőn, jössz rá, nem is volt olyan vészes. Ilyen volt most nekem a Három kő bércre vezető út. Az utolsó 2-300 méter pedig pillanatok alatt eltűnt a lábam alatt vadregényessége miatt. Pedig erősen emelkedett. Fenn a tetőn nem is tudom, mi tetszett jobban: maga a bérc fás-köves szépsége vagy a kilátás. Pár fotó, majd a zsákom zsebéből előhalásztam a banánt, és azt majszolva folytattam utamat.

Tudtam, mi lesz a következő ellenőrző pont, és azt is, hogy nagyjából hogyan juthatok el oda. Viszont a legutóbbi ottjártam óta újra festették a jelzéseket, és nem igazán egyezett az itinerrel. Appos segítséget hívtam. Na, ekkor tanyáltam először. A telefonom is repült. Szerencsére nem lett se neki, se nekem bajom. A helyes utat továbbra sem tudtam, de azt igen, ha tovább haladok a OKT vonalán, sokat nem fogok kerülni. Viszont a kék keresztet úgy is elérem. Bár valóban nem arra kellett volna mennem, de nem bántam meg, mert szép volt az erdő arra felé, és a kitérőm is kb. 500 méter lehetett. Az EP-t elértem így is, és innen már ereszkedhettem le a kék +-on. Csak óvatosan, mert sokszor volt jeges az út.

Egy kanyart kihagytam, és egyenesen haladtam tovább újabb plusz métereket téve a lábaimba, mire rájöttem, hogy le kellett volna kanyarodnom. Sebaj, kiköszörültem a csorbát, és kocogtam tovább. A kék +-nak ez is egy általam kedvelt része. Aztán jött a Damassa-szakadék. Két idősebb túratárs pálinkával a kezeikben ugyan próbáltak megijeszteni, mennyire durva lesz a lemenetel, de a két évvel ezelőttihez képest nudli volt. Kis toporgás után ügyesen vettem az első akadályt, a többi meg nem is volt az. A botom sokat segített, hogy bátrabban haladhassak.

Ekkor néztem hátra, és láttam, hogy BT-ék éppen ereszkednek le. Ennyire közel kerültek a két kitérőm miatt?! Veszélyben éreztem a magányos futásomat. Egyébként sem állt szándékomban lazsálni, de innentől kezdve nem is engedtem magamnak meg a felesleges sétákat, toporgásokat. Leérve a völgybe a jeges, havas úton is sikerült folyamatosan haladnom. Na, ez az a szakasz, amit egyáltalán nem csípek, pedig vízszintes, simán futható (ha jók a körülmények).

Delet harangozott horváti katolikus temploma, mikor beértem a faluba. Volt egy megérzésem, hogy ellenőrizzem, hol is van az EP, ahol frissíteni is lehet. Elő is kaptam az itinert a zsákom mellkasi zsebéből, és hálás voltam, hogy hallgattam a megérzésemre, mert így nem szaladgáltam feleslegesen rossz irányba. 100 méterre volt a faluház, ahova menni kellett pecsételtetni. Gyorsan intéztem a WC-t, majd teát akartam inni, de nem volt kitéve bögre. Jó lesz a kiürült kulacsom, így abból ittam pár kortyot. Éppen újratöltöttem, mikor megjelentek BT-ék. Nagyon nem húztam az időt, összezártam a hátizsákomat, magamra öltöttem, és a harmadik banánomat már kinn az udvaron kezdtem el enni. A kastélyig kocogtam, és ott váltottam gyaloglásra. Elkezdtem az ajándékba kapott kis tasakot felbontatni, hogy a tartalmát a teás kulacsomba töltsem. Gyaloglás közben sem egyszerű a művelet, de úgy, hogy még két bot is van a hónom alatt, hát végképp problémás. Kicsit poros lettem itt-ott, de csak megoldottam a dolgot. Újra kocoghattam az első komolyabb emelkedőig. Meg sárig. Ha addig nem is volt sár, itt elkezdődött.

Ennek ellenére az utolsó 8-9 km-t folyamatos haladás mellett tettem meg. Sár, jeges és száraz, avaros út váltotta egymást. És persze kicsi, piszok emelkedők, amik már ilyenkor nem esnek jól. Se a lejtők. De végül elértem az utolsó EP-t, ahol három számot kellett a kiakasztott tollal az itinerre vésni, majd mehettem lefele a sáros úton. Nem is volt kérdés, hogy elesem-e, inkább az, mikor. Azt választottam, hogy előbb. Ezekben az esésekben az a legviccesebb, mikor egy másodperc alatt tűnik el a “fenti” világ és lesz belőle talaj menti. Ez a gyors váltás mindig elveszi az élét az esésemnek, ami tulajdonképpen csak az volt, hogy kiszaladt alólam a bal lábam, és oldalra zuhantam, le a sárba. De ez a legkevesebb, mentem tovább.

Szerencsére a durván saras szakasz már a kerteknél volt, így nem sokáig kellett a cipőimen hordani a ragaszkodó földet. Miután elhagytam ezt a macerás részt, és simán tudtam haladni, volt időm azzal is foglalkozni, mennyire vagyok fáradt. Eléggé.

Még mielőtt kiértem volna az aszfaltos, városi részre, amennyire lehetett megtörölgettem a cipőimet a füves, mohás részeken, majd nekivágtam a végtelennek tűnő egy kilométernek, ami a célig vezetett. Ezt a részt hetente legalább 4-szer megfutom, hol erről, hol arról, ergo majdnem minden méterét kívülről fújom. Fáradtan is ismerősek voltak, viszont fájdalmasabbak.

Aztán befordultam az utolsó előtti kanyarban, és már láttam a célt jelentő épületet (lerombolták a kerítést a sportpálya körül). Innen már könnyedebbé váltak a lépteim. A környéken számos ember jött-ment. Jó részük túrázó, aki már visszatért a köréről és haza- vagy az autója felé tartott. Egyébként a kék keresztre rátérve egyre több túrázó jött velem szembe, a sárgán, az utolsó kilométereken pedig egy irányba velem (én előztem őket). De szerencsére nem volt tömeg.

Belépve az épületbe láttam, meglehetősen sokan állnak az itinerükkel a kezükben a célt jelentő asztalok előtt. Beálltam én is a sorban, bár legszívesebben mentem volna már haza. Kicsit türelmetlenül toporogtam, majd leguggoltam. 10-15 perc várakozás után végre megkaphattam az oklevelemet és a kitűzőmet, és vehettem az irányt haza. Persze kocogva, mert bár a lábaim már sétáért könyörögtek, én nem bírtam volna lassabb ütemben hazaérni.

Hogy mennyi idő alatt sikerült teljesítenem azt a bő 48 km-t és kb 1400 m szintemelkedést? 7 óra 58 perc alatt, ami szerintem jó idő. Ha tökéletes talajon futom, talán lefaragok belőle 10-20 percet, de egy februári elejei TT-nél ez is annak számít.

Most még a négyfejű combizmaim fájnak (ez nem izomláz, ez mikrosérülések az izmokban) guggoláskor, lefele a lépcsőn, de már sokat javult. Hengerezek ezerrel, flossingolom is, és persze nyújtok, jógázok. Holnap reggelre már van egy regeneráló futásom, majd meglátom, hogyan bírom.

Összességében jó kaland volt, és örülök, hogy megcsináltam.