Tegnap volt nálam egy hölgy oldáson. A testi tünetét pánikrohamként diagnosztizálták. Elmesélte, hogy szervi bajt nem találtak nála, és pszichiáternél is volt. Az csak hümmögött, és valami általánosságot mondott, majd gyógyszereket írt fel. Amik persze leszedálták, de végleges megoldást nem adtak.

Amikor ilyet hallok, az agyam eldobom. Már minthogy a pszichiáter gyógyszerezi a pánikos kliensét ahelyett, hogy elküldené pl. pszichológushoz. Azt már remélni sem merem, hogy egy kineziológust javasoljon, aki segíthet a lelki háttér kiderítésében, feldolgozásában. Sok vendégemen érzem, hogy már az rengeteget jelent nekik, hogy valaki úgy hallgatja meg őket, hogy nem nézi bolondnak, és teljes figyelmét és érdeklődését adja neki. Ezt teszi egy pszichológus és egy normális kineziológus is.
Ahhoz, hogy rájöjjek, mi is a vendégem ügye, amivel foglalkozni fogunk azon az oldáson, nekem minden szavára, mondatára, reakciójára figyelnem kell. Ha több mindent mesél nekem, akkor közös szálat kell észrevennem, és arra rávezetnem. Ha csak egy dologról beszél, akkor abból kihámozni, mögé nézni, hogy van-e más is vagy csak tényleg az, amit elmesél.
Tudom, “melós” dolog. És azt is, hogy egy pszichiáternek nem kihívás egy pánikrohamos kliens, de akkor küldje más szakemberhez, akinek alapból az a feladata, hogy meghallgassa a vendégét.
Ha meg a kliens az egyszerűbb megoldást szeretné, akkor jöhet a gyógyszer. Azt valóban könnyű bekapni.