Hogy is írjam? A hetem zúzós volt.

Munkaterén mindenképpen. Ott végképp nem unatkoztam. Péntek délelőtt volt a csúcs, amikor ott akartam hagyni csapot-papot, hogy bajlódjon más a mások hülyeségével, csak ne én. Jó, az is közrejátszott, hogy aznap jött meg a menzeszem, és érzékenyebb voltam a szokásosnál.
Az segített, hogy bevettem az ilyen helyzetekre tartogatott “leszarom” tablettát (gyógynövényes valeriana relax), és tojtam a hülyékre. Innentől kezdve valóban csendesebben (káromkodás nélkül*) csináltam délután fél négyig a dolgomat, és mentem teljes testmasszázsra. Ez egy remek zárása volt a munkahetemnek.
Ja, még ezen a héten az is kiderült, hogy a csoportvezetőnk felmondott. Nem győztem irigykedni. Illetve kicsit csalódtam benne, mert nincs gyereke, és így nem bírta a stresszt. E miatt fel is értékeltem magamat, hogy én másfél-két évig nyomtam őrült módjára a melót, tényleg sokszor agyilag és lelkileg zokniként mentem haza, és otthon is helytálltam. Lehet, sokat segített a sport, meg más is, nem tudom. Meg talán az is, hogy gyáva kukac voltam felmondani. Sokat nyom a latba a szarhelyzetek elviselésében, hogy mi miatt teszed. Nekem két gyereket kell még egyetemre járatnom az elkövetkezendő években.

Ami a sportot illeti: a hetem kemény volt. Bár még a múlt héten arra számítottam, lazább hét nap jön, mert mintha ilyet mondott volna az edzőm, de hétfő délután kiderült, hogy félrebeszélt, vagy elszámította magát. Eddig meg sem kottyant a heti öt edzés, és vígan voltam a múlt héten is azzal a tudattal, hogy az egy nehéz hét, de ez tényleg többet kivett belőlem. A hideg is sok energiát kíván, ez tény. Engem kiszív, bármennyire is jól tűröm sportolás közben. Szóval, mentem, ahogy elő volt írva. Becsülettel lefutottam, betartottam mindent.
Volt két jóga napom, egy délután sikerült nyújtanom is. Ma délután lesz a másik nyújtásom.
A bal vádlim annyira helyrejött, hogy futás közben már csak leheletnyit érzem, azaz nem okoz problémát.
Mivel az újabban használt Hokám feltörte a jobb lábfejemet a gyűrűs lábujj tövénél, ezért elővettem a korábbi, másik típusú Hokámat, hogy gyógyuljon a sebesült rész. Na, ez meg véresre törte a nagylábujjam tövét. Akár röhöghetnék is rajta, csak a múlt éjjel arra ébredtem, hogy fáj a seb. Hát, már azt vizionáltam, hogy elfertőződött, azért fáj.
No comment.
Mondtam már, hogy szeretném, ha végre lenne olyan hetem, hónapom, amikor minden oké minden téren?

A héten történt az is, hogy a kisebbik gyereket bőrgyógyászhoz vittem, és végre kiderült, mi az izé van a szemei körül. Az eredmény nem villanyoz fel, mert sajnos, krónikus betegség, amit csak tünetileg lehet kezelni, és csak az idő mulaszt el. Remélem, valóban megszabadul tőle.

Az álmaim sem hagytak cserben. Egyikről már írtam. Egy másikról még nem. Négy gyerekem volt, mind fiú, és a legkisebb még újszülött és szoptattam. Szerencsére azóta nem voltak emlékezetes álmaim. Elég volt ez a kettő.

A hét eredménye még az is, kinéztem egy tanfolyamot, amit szeretnék elvégezni, mert érdekel a téma, és szeretném azt a tudást is. Egyelőre még gondolkodom, mert alapból 80 ezer Ft, plusz utazás és szállás. És közben Anyu elmondta az évi utazási terveit. Kettőt. A kisebbik gyermekemet 18. születésnapja alkalmából vinné Moszkvába és Szentpétervárra, és ehhez hozzá kellene járulnom némi pénzzel, illetve el kellene őt kísérnem egy tengerentúli útra (USA), amit főleg Anyu finanszíroz, de persze erre is kell némi pénzt szánnom.
És azt is figyelembe kell venne, hogy ha a nagyobbikat felveszik a kinézett bp-i egyetemre, akkor az sem lesz két forint.
Hát, nem fogok ez éven sem unatkozni. Gyanítom.

* Káromkodás: nem vagyok egy csúnyán beszélős, de azért káromkodok. Na, a melóban vannak olyan szituációk (köszönhetően a vevőknek, és olykor a tásrszervezeteknek), hogy előjön belőlem a kocsis. Nem nyugtat meg, hogy a kollégák is hasonlóan nyomják.