Van az a helyzet, amikor örülök, hogy lemondtam egy programot, egy tervet, egy célt. Ez a mai nap is ilyen.

A bal vádlim nyavalygása miatt (már javulóban van!) ma nem mentem hóban túrázni, futni a Bükkben. Tudtam, hogy a hétvége környékére esedékes a menstruációm, és nem igazán szoktam örülni, ha az első napon vagy a másodikon kell valami megmérettetésben részt vennem. Nem mindig felhőtlenül vidámak és könnyedek azok a napok.
Hát, ja. Ebből a bevezetőből lehet sejteni, hogy most kivételesen óramű pontossággal jelentkezett is, hogy hahó, lissza, Te még érett nő vagy.

Nincs ezzel semmi baj, mert tök jó. Csak perpill úgy érzem magamat, mint akin átment egy úthenger. Még a tervezett nyújtásra, könnyed jógára is alig tudom magam rávenni.
Valószínűleg hamar túltenném magamat a helyzeten, ha a mai TT-re valóban készültem volna, és az előttem álló X km út teljesítésének izgalma pezsegne bennem. Mennék, és csinálnám. És utána boldogan érkeznék a célba: ezt is megcsináltam, szereztem egy csomó élményt.

De most egyáltalán nem bánom, hogy inkább a szobám padlóján fogom a lábaimat hol ide, hol oda rakosgatni nyújtás céljából.