Egy rövid hétvége után egy nyafogós bejegyzés.

A hétvégével tulajdonképpen elégedett vagyok. Rövid volt, de csendes. Pihenős. A vasárnapi ebédet is a szülőknél ejtettük meg, így azzal sem kellett bíbelődnöm.

Viszont a ma reggel nyűgősre sikeredett. Pedig Ryan Gosling-gal álmodtam, és még azt sem írhatom, hogy én futottam utána. Aztán ébredni kellett, mert szólt a mobil. A bal lábam bibis része fájdogált, így már sejtettem, hogy a futásom nem lesz egyszerű. Összeszedtem magamat, elindultam, és már a lépcsőház ajtóban láttam, a lépcső, a járda fénylik a jégtől. Még írtam a kölköknek egy-egy üzenetet, hogy csak óvatosan induljanak el útnak (a kisebbik ment 6 órára edzeni a terembe). aztán nekivágtam én is, hátha sikerül teljesíteni a mára kiírt edzést. Jól nem így történt.
Már a bemelegítő résznél sejtettem, hogy max ezen a pulzusszinten tudnék a csúszós járdán valamit alkotni, de nagyobb sebességről ne is álmodjak. Ugyan voltak részek, ahol tudtam hozni a 152 bpm-et, de többnyire csak csipogott az órám jelezvén, lassú vagyok az előírthoz képest.
Gondoltam, kimegyek a tó köré futni, ott a salak csak futható állapotban lesz, de olyan sötétség fogadott arra, hogy fejlámpa híján nem reszkíroztam meg az ott keringést. Az utamat a sportpálya felé vettem, hátha ott vannak lámpák. Ahogy átléptem a kaput, úgy is fordultam tipegve sarkon, mert a futható 300-as pálya mély sötétségben rejtőzött.
Még egy lépcsőház előtt térdeplő hölgyet (kezeiben teli szemetes zsák és egyéb csomag) talpra segítettem (hanyatt vághatta magát, mert a hátát fájlalta), aztán már csak az út menti füvön imitáltam a futást, átcsúszkálva a közbe akadó aszfalton, térkövön (ez utóbbi jóval jegesebb volt mindenhol).

Egy jól belátható és kivilágított útszakon tipegtem, csúszkáltam, mikor el akartam haladni egy jobb oldali bekötő út előtt. Oldalra tekintettem, és láttam, egy egy transzporter jellegű autó közeledik felém, hogy kiforduljon majd jobbra. Lassan mozgott, gondoltam, ekkora sebesség mellett csak megáll, hisz látja (???), hogy ott kocogok az úton át a másik oldalra. Hát nem. Jött felém, én pedig az út közepe felé oldalaztam, hogy nehogy elüssön. Ennek nyomán elcsúsztam, és térdre zuhantam. Az autó kanyarodott, és megállás nélkül továbbhajtott. Nem nagy iramban, hiszen újra jobbra fordult a nem messze levő kereszteződésben. Én pedig megdöbbenve térdeltem az út közepén, hogy ez most mi is volt. Láthatatlan lennék a piros, fényvisszaverős futókabátomban?! Vagy rosszul tudom, és gyalogosként (futóként) nincs elsőbbségem akkor sem, ha már az úttesten vagyok?

Annyira lesújtott a sofőr érdektelensége és a szerencsétlenre sikeredett futás, hogy miután összekapartam magamat az úttestről, hazacsoszogtam. Úgy is közel voltam.

Még nem tudom azt mondani, hogy felettem már kisütött a nap, de legalább odáig lejutottam, hogy lássam, a pohár inkább félig van tele, mint félig üres.