Már nagyon vártam, hogy végre hazaérjek a nagyobbik gyermek szalagavatójáról.

Kiöltözve totál szomjasan és már álmosan nyitottam az ajtót. Magamba öntöttem egy jó adag vizet, majd nekiálltam leöltözni. Egy ponton azonban megakadtam. Harisnya és alsónemű nélkül ácsorogtam a szoba közepén, és azon gondolkodtam, mi lesz most a ruhával. Ha segítség kell a zipzár felhúzásához, akkor nagy valószínűséggel a lefele úthoz is az kell. Az meg nincs. Egyelten egy gyermek sem, se más.
Aludni szeretnék minél hamarabb, így nem ücsöröghetek a kanapén a hazatértükig. Tehát tesztelhettem mennyire mobilisek a vállaim. Ugyan kellett hozzá 2-3 perc, de megoldottam a feladatot. A ruha rólam lekerült, a pizsama meg fel.

Igen, idáig eljutottunk: a nagyobbik megkapta a búcsúzó szalagot. Még pár hónap, és kikerül, remélhetőleg, a védő szárnyaim, szárnyaink alól.
Tényleg csak egyetlen kívánságom lehet szülőként: találja meg a helyét a világban, és “tudjon, bármivel és bármin dobolni”.