Meglehet, a mostani írásaim alapján úgy tűnik, nincsenek gondolataim, olyanok, amelyeket megoszthatnék.

Vannak, de néha mire odajutok, hogy van alkalmam leírni őket, már elmegy az ihlet, nem érzem azt, hogy érdemes lenne írott szavakká, mondatokká formálni őket.

De ezen alkalommal még mindig bennem van, hogy ide is kiöntsem a bennem megfogalmazódottakat.

Az elmúlt héten egy húszasévei elején járó fiatalember jött el hozzám oldásra. Először a testi tüneteiről beszélt, aminek szervi okait nem találták az orvosok több vizsgálat után sem. Ilyenkor szokták maguk a dokik is javasolni a pszichológus bevonását az ügybe, mert már lelki okokra gyanakodnak ők is. (Szervi okoknál is érdemes a lelki oldalt egyensúlyba hozni, csak mondom.)

Gyanítom, hogy ma még mindig rémisztő sok ember számára a pszichológus szó (és az, hogy elmenjenek hozzá), és inkább egy alternatívát, egy kevésbé rettenetest választanak, mint pl. a kineziológust.
Szóval, gyermekét az anyuka bejelentette hozzám, a fiatalember eljött, és a beszélgetésünk során azért jeleztem, hogy bár a testi tünete miatt jött, amiről elviekben tudja, hogy lelki okok miatt alakult ki, illetve létezik még, itt valóban ezzel fogunk foglalkozni.

Éreztem egy kis tartást e téren, de nagyobb volt a szenvedése, amitől meg akarna szabadulni, mint az, hogy ellenálljon a lelki tükörbenézésnek.

Nem is ez lenne a lényeg, hanem az, amikor arról kezdett el beszélni a kérdéseim nyomán, hogy mi újság vele most és az elmúlt években. Számomra a leginkább megdöbbentőbb volt, hogy mikor arról faggattam, mit tenne, milyen lenne az élete, ha nem lenne a testi tünete, akkor szimplán kijelentette, hogy nem tudja. Fogalma sincs. A céltalanság, a motiválatlanság, az életélvezet hiánya jellemezte az egész gyereket. Egy nagyra nőtt kamasz, aki valahol elvesztette a céljait, ha voltak is, és inkább teremtett egy “betegséget”, amit kifogásként húzott elő, hogy ne kelljen neki semmit sem csinálnia.
Az feltette az i-re a pontot, mikor kijelentette (depresszióra utaló jelként), hogy sokszor azt várja, kiderüljön, a betegsége halálos (persze, erre utaló jelek nincsenek).

Persze, mindent, amit elmondott, meghallgattam, és igyekeztem nem kommentálni. A cél nélküliséget jobban kiveséztük. Még itt felmerült részéről, hogy ugyan korábban voltak nagyra törő céljai, de úgy gondolta, felesleges elérnie őket, hiszen akkor mit kezd magával. Na, azért itt elmondtam, hogy ez usually nem egészen így működik. Van egy célja az embernek, elindul felé, és vagy útközben, vagy a cél elérésekor már jön a következő. Nincs olyan, hogy elérek valamit, és akkor nincs tovább. Legalábbis egy egészséges helyzetben.

Aztán eljutottunk oda is, hogy legyen egy oldáscél, amivel dolgozhatunk. A végére már mosolyogni is láttam a srácot.

Én mindig azt mondtam, egyet szeretnék, hogy a gyermekeimnek legyenek céljai, amiért tesznek is. Egyelőre úgy tűnik, így van.

Szerintem a szülők tehetnek arról, ha a gyerekük ennyire motiválatlan, céltalan. Eddig megkaptak mindent (játék, műszaki cikk, ez vagy az), amire kinyitották a szájukat óhaj, sóhaj formájában, és a szülő máris megvette, beszerezte, kezükbe nyomta. Mert ezzel akar jó anya vagy apa lenni.

Nálam nem volt így. Persze, karácsonyra, szülinapra igyekeztem a vágyott valamit odaajándékozni, de abban is tartottam korlátot (szerintem). Amikor már zsebpénzük is volt, és valami megvételére kértek, vagy a zsebpénzük helyett vettem meg, vagy azt mondtam, gyűjtsék rá a pénzt, és az övék lehet. Ez a mai napig így van. A nagyobbik gyermekem átküldött messengeren két linket, amik egy-egy repülőmodell oldala volt, hogy ezek közül valamelyiket, vagy mindkettőt szeretné karácsonyra. Nos, az árukat és a postaköltséget megtekintve mondtam neki, csak egyet kaphat, mert így is elég húzós egy pici (tényleg pici) repcsi megvétele. Belement, és választott. De még nem tudja, hogy a másikat is megrendelem azzal együtt, amit pedig a szülinapján fog megkapni (hülye leszek egy db modellért 10 euró postaköltséget kifizetni, és így meglesz a szülinapi ajándék is).

Ha azonnal és küzdés, várakozás nélkül megkap valamit az ember, akkor nem fogja becsülni. Ezek a gyerekek azt tanulják meg, hogy az élet szimpla, minden az ölükbe hullik. És nem tapasztalják meg, hogy a céljaikért, vágyaikért tenni és küzdeni kell. Ja, és persze lehetnek kudarcaik, de abból fel kell állni, és menni tovább.

Ha most nagyon szőrös szívű és kegyetlen lennék, azt mondanám, hogy jó néhányukat ki kellene tenni egy sötét erdő közepébe, hogy onnan találjanak haza, vagy legalább éljenek túl egy éjszakát. Vagy kettőt. Lehet, jó lecke lenne számukra.