Néhány nap a Zemplénben a gyermekeimmel.
Egyik nap egy 14 km-es túrázás, ami hosszabb is lett volna terveim szerint, de kevésnek bizonyult a másfél liter víz, amit vittem, így a rövidebb visszafelét választottam abban a reményben, hogy kút lesz arra. Nem volt. De szomjan nem haltunk, ami a lényeg, illetve jól kigyalogoltuk magunkat.
Velük túrázni számomra kihívás. A két majdnem felnőtt kölök úgy nyomja az iramot, hogy méterekre elmaradva kapaszkodok utánuk. Mondtam is nekik, hogy őket fogom vinni magammal egy pár terepversenyre felkészítő túrámra. Tuti javulni fogok mind az emelkedőkön, mind a lejtőkön.
Csak az a bibi, hogy a kisebbik gyermek csak akkor jön gyalogolni bárhová, ha nagyon muszáj, vagy ha valami kihívás, nehézség, bonyolultság van az etapban. Ergo a közeli dombságok, hegyecskék kiesnek ebből a körből.

Tegnap kalandparkoztunk, ami abban merült ki, hogy míg a gyermekeim kötélen átcsúsztak a másik dombcsúcsra, addig én egy órát túráztam fel a domboldalon, majd lekocogtam, trappoltam. Aztán majd’ egy órát vártunk a kisebbikkel a sorban, hogy bobozzunk. Egy lefeleszáguldást vállaltunk be így, pedig 3-3 volt kifizetve.
Nyáron a Europarkban nem vártunk ennyit egyik hullámvasútra sem, pedig ott is voltak sorok.

Úgyhogy vissza is autóztunk a szállásra.

Hogy a hotelban mi tetszett? Az, hogy az erdő szélén volt, s onnan tényleg csak egy fél lépés volt a természet.
Csend volt, s nekem az sokat számít.
Annyi hiányzott, hogy esténként vacsora után sétálhassak egy kicsit. Egyedül már nem szívesen indultam volna el a sötétben, a gyermekeimet meg nem tudtam rávenni.
Így maradt az ágyon heverés és az olvasás.

Sokat aludtam, és azt hiszem, kipihentem magamat.

Jó volt, na.