Ez a hétvége kerekre sikerült. Nincs hiányérzetem. Így volt rendben, ahogy volt.

Ehhez első lépésként az kellett, hogy a péntek délutánt és az éjjelt a párommal töltsem. Mikor is kései ebédeltünk, ügyintézés után még hazafelé beugrottunk egy baráti házaspárhoz néhány mondat és biztató szó erejéig (kisbabá(ka)t várnak), majd kellemesen töltöttük az alvásig az időt.

Másnap korán érkeztem haza, így sokat nem húztam az időt, és mentem futni. Nagyon döcögősnek éreztem (magamat), és már az első kilométer után haza akartam menni. Igyekeztem nem tudomást ezen gondolatról, és inkább megcsináltam az edzést, ahogyan elő volt írva. Csak otthon láttam, hogy elég jól sikerült. Hát, ezt a fejlődés jelének veszem. Mármint a jó eredményeket.

Aztán mentem boltba, hogy valamit prezentáljak ebédre, mert a kisebbik gyermekem nálam maradt vasárnap reggelig (pedig apás hétvége volt). Szóval, mire hazaértem elmosogatott (!), és mikor hangosan listáztam a teendőimet, egy pár perc múlva odajött, hogy akkor ő felporszívózza a lakást. Egy ellenszavam sem volt. Csak a wc-t és fürdőszobát porszívtam után, mert tudtam, hogy azt csak tessék-lássék csinálta meg.

2 óra körül ebédeltünk. Egy kicsit lazultam, majd nekiveselkedtem a húslevesnek, hogy este 8-ig készen legyen. Fél hétre pedig átmentem az egyik közeli étterembe, hogy a leendő UB-s csapattársaimmal lefixáljuk és kijelentsük: igen, fogunk ultrát futni együtt a Balaton körül 2019-ben. Fejenként 73-73 km-t. Már csak sikeresen regisztrálnunk kell szombaton, illetve ha az megvan, akkor felkészülni (nekem és a másik lánynak mindenképpen, mert mi még aszfalton nem futottunk maratonnál többet).

Este időben elaludtam, reggel időben keltettem magamat, hogy még a vasárnapi program előtt egy rövid erősítő edzést egy hosszabb nyújtással megcsináljak. Azt ugyan nem kalkuláltam a délelőtti programból, hogy a párom egy órával később érkezik, de legalább ki tudtam autóval vinni a kisebbik gyermekemet az apjához.

Annak ellenére, hogy egy órás késéssel indultunk és érkeztünk a tervezett Teljesítménytúra rajtjához, még is sikerült itinert szereznem a 12 km-es túrához. (Csak 15 perc mínuszban voltunk.) Gyönyörű őszi idő volt, így nagyon vágytam ki a természetbe. Kivételesen nem futottunk, hanem gyalogoltunk. Az első TT, ahol valóban turistaként vettünk részt. Tempósan haladtunk, csak néhol álltunk meg a kilátás vagy egyéb természeti szépség miatt. Egy helyen vizet vettünk az ottani forrásból. Nagyon jólesett a séta, csak azt viseltük nehezen, hogy egy bő kilométeres szakaszt a közúton kellett megtenni. Alig vártam, hogy bemehessünk megint az erdei útra, ami végül a Hámori-tó mellett vezetett.
A 12 km-t 300 méter szintemelkedéssel így is 3 óra 25 perc körül nyomtuk le a 4 órás szintidőn belül. Nem is tudom, hogy ennél gyorsabb iramban hogyan lehet élvezni a tájat, természetet. A futás az más lett volna. Ott valóban alig van alkalom nézelődni, különösen akkor, ha a lábai elé néz az ember, hogy ne bukjon orra valami kőben, faágban, pukliban.

Otthon várt minket a leves a csirkehússal, vörösborral. Mindez után jöhetett a henyélés, egy kis bicikliverseny nézés és a többi.

Ahogy éjszaka tapasztaltam, az alvással sem volt gondunk.

Ma reggel nem mentem futni, se nem edzettem otthon, mert a párom is korán kelt, de nem annyira, hogy miután elment, én még tudjak sportolni. De jó volt hozzábújni még az ébresztője előtt, hogy aztán pikk-pakk elrobogjon a dolgára. Aztán nekem is elindult a nagyüzem.