Általában teszem a dolgomat, néha nyugodtan, néha rohanva, sietősen. Mikor több dolog van egy napszakra, egy egész napra, akkor listázok, sorrendbe teszek (ezt ekkor, azt akkor csinálom meg, így lesz időm rá), és igyekszem fejemben tartani a pontokat.

Olykor tehernek érzem, olykor pedig természetesnek veszem.

Mikor kinn voltunk a tesóméknál, feltűnt, hogy mindent ő csinál a család és a ház körül. A sógorom alig valamit. Mikor elismerő hangon meséltem ezt a páromnak, akkor megjegyezte, hiszen én is ugyanezt teszem. Akkor eszméltem rá, hogy valóban így van. Csak annyi különbséggel, hogy én nem élek együtt egy férfivel.

Meg tudok csinálni, el tudok intézni sok mindent, valamit ugyan nyögvenyelősen (mert nincs hozzá kedvem, affinitásom), de a végére járok. Mint pl a zuhanykabinom görgőinek pótlásának. Tény, hogy kicsit ültem rajta (s vártam a csodát), és az utolsó pillanatban rendeltem meg az új görgőket, így már szinte szétesőben az egyik ajtó. (Ma reggel majdnem hisztis sírásba törtem ki emiatt, de ehhez az is kellett, hogy alapból a jobb lábam miatt “magányos kismalacnak” érezzem magamat, aki szeretné, hogy végre ne lenne semmi baja, és minden sántikálás nélkül futhasson, – és persze ne neki kelljen valamiért felelősséggel lennie, intézkedhetne helyette már valaki más.)

Lassan a síros emojiból mosolygós lesz. Mert a remény nem hal meg, csak átalakul.