Szombatra nem kaptam futó edzést, így mielőtt megérkezett a párom, hogy elinduljunk a versenyére, én gyorsan elmentem biciklizni.

Nekem a kerékpározás inkább a regenerálódás része. Igyekszem alacsony pulzussal és lábat nem megterhelően tekerni. Szombaton reggel azért a végére beletettem egy emelkedő mászást is. Bár gyorsabban tekertem fel, mint korábban, azért a pulzusom is felugrott 160 bpm-re. Nem tartósan.

A párom és még több biciklis terepen több, mint 10 km-t tett meg felfelé (kb 500 m szintemelkedéssel), számomra egyelőre ez még a kihívás kategória, és ha vetemednék ilyenre, két óra alatt csak felvonszolnám a hátsómat a célba.

Biztos izgalmas lehet terepen biciklizni, de egyelőre maradok a futásnál. Egyszerűbb cipőt húznom, és a zsákot a hátamra venni, minthogy egy biciklit előkészítsek, karbantartsak egy ilyen etaphoz. Még a tárolását is nehéz megoldanom (a szüleim pincéjében – szerencsére a szomszédban).

Így marad a futás, amit még sokáig szeretnék élvezni. Ezért is esik rosszul, ha olykor (és sajnos, gyakran) valamilyen sérüléssel bajlódom. Pedig nyújtok, hengerezek, erősítek, stb. És még a lelkemre is figyelek. Mi lenne, ha nem tenném mindezt?

Tegnap végre megembereltem magamat, és alapos bőrtisztítás után nekiveselkedtem, hogy kinez tapaszt tegyek a jobb vádlimra. Még az újonnan vásárolt ragasztóspray-t is bevettettem, hogy innen aztán csak akkor jöhet le a tapasz, ha én rángatom kézzel. Szóval, addig illegettem-billegettem magamat, míg szépen, kisebb igazgatásokkal felhelyeztem a tapaszt. Talán emiatt, de még éjszaka is éreztem rendetlenkedő izmot, inat, amit egyébként nem szoktam.

Tudtam, hogy ennek ellenére a mai futásom (mert mára is előírt az edzőbá’ egy etapot) nem lesz fájdalom- és sántikálásmentes. De hogy legalább az egyiket csökkentsem, bevettem egy fél (láz- és) fájdalomcsillapítót, amit otthon találtam a gyógyszeres dobozban. (Azt meg sem néztem, lejárt-e.) Így indultam el.
Már tegnap megfigyeltem, hogy akkor kevésbé vagyok féloldalas, és kevésbé fáj a lábam, amikor gyorsabban futok. A vicc ott jön, hogy tegnap még a Lidlbe is beugrottam az edzés végén, hogy kaját vegyek ebédre, és ahogy kocogtam haza, nulla, azaz nulla fájdalom volt és még nem is sántítottam.
Ma ezt szintúgy megfigyeltem bolt nélkül. Most reggel 3 gyorsabb szakaszom volt az edzés végén, aztán levezettem, majd lenyújtottam, intéztem az otthoni teendőket. És indultam munkába. A lépcsőn semmi féloldalas mozgás. A lejtőn sem. Azt sem éreztem, hogy kimenne a lábam alólam, mert össze akar csuklani, ha rálépek.

Persze, ez azóta már elmúlt. De gyanítom, a tape feltétele sokat segít a javulásban.

És tulajdonképpen nem is erről akartam írni. Mármint az utóbbi két-három bekezdésben van.