Lefutom, letúrázom a közel 50 km-t a Bükkben, és bár a fizikai lerobbanásnak ott vannak, illetve voltak a jelei a combjaimban, és néhol az alsótestrészeimen, de a fáradtság másként is megmutatkozik. Legalábbis én erre tudok gondolni, hogy ez az oka annak, hogy egyik pillanatról a másikra rám tör a sírhatnék.

Hétfőn például a bolt közepén sétálva a pultok mellett, azt nézve, mit is kellene vennem, szorult össze a torkom és nyugtatgathattam magamat, nem, most nem bőgök. Persze, otthon már semmi bajom nem volt, pedig ott nyugodtan sírhattam volna.

Tényleges okom nincs a könnyezésre. Még ma sem. Nem tudok róla. Ezért gondolom azt, hogy még mindig a hétvégi etap fáradtsága dolgozik bennem.