Eltelt egy nap, és most hétfő reggel még mindig óvatosan megyek le a lépcsőn, és eléggé mókásan a legenyhébb lejtőn is. Ennyit a szombati TT következményeiről röviden. Magáról az eseményről pedig egy kicsit hosszabban alább.

Nem csináltam meg gyorsabban, mint tavaly azt a szűk 50 km-t, amit az Eger környéki Bükkben tettem meg az Eger Csillaga Teljesítmény Túra leghosszabb távján.
Bár volt bennem egy piciny gondolat, hogy jó lenne jobban teljesíteni, és az utolsó 15 km-t is igyekeztem meghúzni, ahogy tőlem tellett, de végül is hasonló időben értem be, mint múlt augusztusban (9:53:00), csak akkor még plusz 4 km-t bele csempésztünk egy futótársnővel, Krisztával az eltévedésekkel.
Ami a történethez hozzátartozik, hogy az elmúlt egy hónapban terepen nem futottam, emelkedőt is csak kétszer láttak a lábaim közelről futás alkalmával, és hát vannak napok, mikor egy nőnek nehezebben mennek a dolgok. És az edzőm is azt kérte, hogy max. 150 bpm pulzussal menjek, amit igyekeztem is betartani kb. 34 km-ig, az Ódor-vár emelkedőjének aljáig.

Szombat reggel, a TT napján bizony megfordult a fejemben, hogy inkább megyek biciklizni 50 km-t, minthogy most én kocorásszak a Bükk-ben. Egy vonzót találtam az egészben, hogy kinn lehetek a természetben, és láthatok szépeket. Ez utóbbi nyert.
Mentem, odaértem időben, és olyan negyed 8-kor indultam is az utamra. De először még a túraközpontban, a Felsőtárkányi-tónál találkoztam barátokkal, kollégával, és egy gyors üdvözlés még belefért.

Nagyon nehezen kezdtem el. Kocogtam, szépen a lassan emelkedő, árnyékos völgyben. Hagytak el, és hagytam el futó- és túratársakat. Nagyon vigyáztam, hogy a piros túrautat tudjam követni, s letérjek ott balra, ahol elválik az erdészeti úttól. Sikerült. A pulzusom is szépen a helyén volt, s gyalogoltam, amikor túlléptem a megbeszélt értéket.
Itt a völgyben már minden túrázóhoz csatlakozott egy bogárraj (valamilyen legyek), és egy-kettő volt oly merész, hogy be akart mászni a fülembe. Hogy ezt megakadályozzam, és hogy ne halljam őket, papír-zsebkendőből füldugókat tekertem, s nem érdekelt, hogyan nézek ki. Ezek a legyek végigkísérték az utunkat, kivéve a magasabb szinteket, valahogy ott nem érezték jól magukat.
Pes-kő háznál volt az első ellenőrző pont és frissítő. Nagyon sokat nem időztem ott, de előhalásztam az egyik félbanánomat, hogy végre legyen valami értelmes is a gyomromban. Aznap még nem reggeliztem, csak két harapás banánt még a rajtnál. Hát, nem ettem túl magamat ezúttal sem, de reménykedtem, hogy elég lesz ez az energia, és némi BCAA-glutamin-Karbolyn kombó kortyolgatás az Őr-kő megmászásához. Vagy így volt, vagy nem.

Az Őr-kői elágazóban még szembetalálkoztam az előttem elrajtoltó Tomival, és az engem lehagyó Anitával és Janival. Jó volt őket látni, hogy milyen lelkesek (még).
Az Őr-kőn a kilátás fantasztikus. Még párás volt a dombok vonulata felett az ég, a nap még nem szívta fel az éjjel esett esőt. Gyors fotó, itinerre felvésett kód, és indulás lefele az elágazáshoz. Továbbra is egyedül. S ez így is maradt a Hór-vögyéig, bár pár túratárssal hosszú kilométerekig előzgettük felváltva egymást, már-már családias hangulatban.

Az út a Kis-virágos-lápáig (itt majdnem tettem egy kitérőt a Tar-kő megmászásával), és onnan is egy kicsit tovább, nagyon szép, de nagyon nehéz, köves út vezet. Mivel nem teljesít száz százalékban a bal vádlim, ezért nagyon megterheltem ezzel a lefele úttal a jobb combomat. Innentől kezdve minden lefele út igen csak fájt. Nem is száguldottam úgy lejtmenetben, ahogy lehetett volna. Csak csordogáltam.
Bár a Stimecz-házig is gyönyörű út vezet, én csak azt vártam, mikor lesz az út vízszintes, vagy emelkedik végre. S persze, tudtam, hogy ennél az ellenőrző pontnál van pottyantós WC és egy hideg vizű közkút.
Elérem az EP-t a kis tisztáson. Intéztem a csippantást, a kód leolvasást, a névbemondást, és irány a WC, majd a közkút, majd letoltam vagy három marék sós mogyorót, és még vittem is a markomban az útra. Míg azt rágicsáltam tele “pofával”, addig se kellett futnom. No, de győzött a lelkiismeret, és elfogyott a mogyoró, belevágtam a kocogásba. Eléggé jó szakasz volt, ami a futást illeti. Majd jött egy kis mászás, és egy meredekebb lejtő (hát persze, hogy fájt), majd egy tűrhető emelkedővel, amit inkább gyalogoltam, elértük a Tamás-kúti EP-t. A pont előtti úton nem sokkal összefutottam a kollégámmal, aki fiával együtt túrázott a 25 km-es távon. Kolléga mondta is, hogy azon kellett volna mennem, mert most már nem sok lenne nekem hátra. Hogy én mennyire igazat adtam neki!

Hawaii-dj és dőzsi! Ez volt a Tamás-kúti EP-n. Mindenféle jó volt itt az asztalra kitéve. Kenték a zsíros kenyeret is hagymával (ha jól láttam). Mivel én csak puffasztott rizst ehetek, egy ilyen ici, kereket mártottam a zsírba kóstolásként. Volt alkoholmentes sör is a túrázók részére (persze kihagytam). Csak a kólát hiányoltam, de előkaptam a hátizsákomban cipelt zöld Hell-t, és azt hajtottam le jóízűen. Már igencsak vártam ezt a pillanatot, de be kellett osztanom az innivalót és kaját, és ezt a momentumot ide terveztem.
Kb. egy félórát eltettem-vettem ezen a frissítő és ellenőrző ponton, majd kapaszkodtam tovább. Hogy utána újra lejtmenetbe kapcsolhassak. Ha-ha!

Lassan elértem a Hór-völgyét. Itt majdnem vízszintes volt a lejtés (igen, van ilyen is). Az egyik elágazóban (Kék útvonalról a Pirosra tértünk át) volt kiakasztva egy matricás tasak, amiből egyet kellett ragasztani az itinerre. Megvolt. Haladtam tovább kocogva. Lassan beértem egy-két túratársat. Majd megláttam Tomit is. Melléértem, majd gyaloglásra váltottam én is. Beszélgettünk. Főleg én ecseteltem, mennyire kínlódom. Legalább meghallgatott. Örültem, hogy találkoztunk, de újra kocogásra váltottam, mert van egy olyan hülye beidegződésem, hogy ha síkon haladok, akkor legalább kocogjak, még akkor is, ha legszívesebben a földre feküdnék.
Beértem a legelöl, botokkal kézben haladó túratársat. Valahogy úgy jött ki a lépés, hogy egymás mellé csapódtunk. Beszélgettünk és kocogtunk. Itt már nem nagyon törődtem a pulzusom figyelésével. Megmondom őszintén, el is felejtkeztem róla.
Az Ódor-vár emelkedőjének alját hipp-hopp elértük. Futótársam felajánlotta az egyik botját, amit elfogadtam. A meredek emelkedő lihegtető nehézségéről beszélgetéssel tereltük el gondolatainkat. Egyszer csak 4 fiatal kocogott lefele szembe velünk. Hát, belegondoltam, nekem ez az iram már nem menne. Kérdeztem tőlük, hogy a másik oldalról mászták-e meg a hegyet, mire az egyikük felvilágosított, hogy bizony itt másztak fel ők is. Ja, tudom, a kor sokat számít…

Nemsokára enyhült az emelkedő, majd kiértünk az aszfalt útra, hogy pár méter után újra visszaereszkedjünk az erdeire. Csábító volt a forráskút, de haladtunk tovább, hogy majd a pár száz méterrel arrébb levő frissítő és E-Ponton töltsem meg a hátitáskám víztartályát, és hajtsak fel félig egy levendulás limonádét. Még betúrtam egy félbanánt, ha már magammal cipeltem. (A négy félből egy maradt a túra végére.) A limonádé felét pedig magammal vittem először a saját palackjában, majd áttöltöttem a kis kulacsomba a második adag, de már maradék BCAA-glutamin-Karbolyn kombó mellé.

Tudtam, hogy elhagyva ezt az EP-t még vár ránk egy kis mászás, de megéri, hiszen egy olyan panoráma fog elénk tárulni, amiért érdemes ide feljutni. Nem tévedtem. Videó, fotó, egymásról fotó, és lassan csordogáltunk tovább a single és rózsa-, szederbokrokkal szegélyezett tracken.

Jöhetett az újabb ereszkedés. Nem kommentálom saját teljesítményemet és kínlódásomat. Tény, hogy már vártam a Barát-rétet, ahol nem volt lejtő. Viszont volt frissítés, csippantás, kódleolvasás, névbemondás. Kórincsáltam egy piciny pohár kólát az EP-n levők saját ellátmányából, majd a ház mögött pipiltem. Azt is kell néha, no.

Hajcsár módjára indultam is tovább, míg a futótársam még beszélgetett volna. De én már a célban szerettem volna lenni, miután megmásszuk a következő dombot és eljutunk a Kövesdi kilátóba. Így hát újra másztunk, mert arra vezetett az út. Csak egy darabig volt nehezebb, aztán egy kényelmesebb szakasz jött, ahol néha még kocogni is volt erőm. Olykor csodás panoráma bukkant fel mögöttünk, mellettünk a fák között, felett, és ha eszembe jutott, vagy a futótárs kikönyörgött egy perc szünetet, akkor még meg is néztem.
Persze, nem vakon közlekedtem, láttam én az előttem levő szépségeket, csak már magam mögé esett nehezemre nézni.

Megkönnyebbülés volt elérni a kilátót. Leginkább azért, mert tudtam, hogy ugyan még egy kicsit kell felfelé menni, de utána már csak bő 3 km út van, igaz, lefelé.
Kötelező fotó a látványról, majd az pontőröket segítettem a munkájukban, és jutalmul vihettünk magunkkal egy-egy doboz tik-takszerű cukorkát. Pár szem belőle a szájba, a doboz a nadrág hátsó zsebébe, és ettől kezdve onnan tudtam, hogy kocogok, hogy olyankor csörögtem.

Elértük a lejtőt. Futótársam megtáltosodott. Hozzám képest zergeként szökellt lefelé, én pedig azt sem tudtam, hogy sírjak vagy kínomban röhögjek azon teljesítményen, amit én produkáltam ebben a lejtmenetben. Muszáj volt mennem, mert mégis hogy néz ki, hogy hamarabb beér (beért), mint én. Még két túratárssal összetalálkoztunk, egy darabig együtt haladtunk velük, majd magunk mögött hagytuk őket.
Fájtam minden lépésnél, még akkor is, mikor már szinte vízszintesben kocogtunk. Nagyon lassan fogytak a méterek az órám szerint, pedig már alig volt egy-két kilométer hátra. Triplájának éreztem azt, ami máskor sima egy kilométer. De kapkodtam a lábaimat, mert nem tehetem, hogy az utolsó 500 métert lesétálom, miközben fájdalmasan kocoghatom is.

Még megkerültük a tavat (mert az órám így mutatta az utat), és a futótárs előttem pár méterrel haladva beért a célba. De meghagyta nekem az utolsó csippantás először való jogát. Ugyan nem értettem, miért, de hálás voltam ezért a gesztusért.

Hát, ugyan nem űridővel (9 óra 43 perc), de megcsináltam újra ezt a távot. Gyönyörű tájon vezető út, nehezebb emelkedőkkel, lejtőkkel ugyan, de érdemes volt most is végigmenni rajta. A fájdalmak meg egyszer elmúlnak, elfelejtődnek.