Ami a combizmaimat illeti, még mindig nyögöm a vasárnapi terepversenyt. Még korábban neveztem rá, mielőtt edzőt fogadtam volna. Úgyhogy ez is még felkészülésen kívüli program volt. Természetesen az edző tudott róla. Még az augusztus végi terepes 50 km-emről is tud.
Szóval, Börzsöny Trail M távja. Ami kiírás szerint 24 km lett volna, de egyébként csak 23 km. És nem azért, mert az én órám tévedett. Másoktól is hallottam, hogy egy kilométert megspóroltattak velünk valahol. De szerintem senki sem bánta.
Nekem az odajutás egy oda-vissza 3-3 órás vezetésembe fájt. Igen, fájt. A magyar utak (főleg a nem autópályásak) állapota miatt kell ezt írnom. Ugyan igyekeztem a kátyúkat kikerülni, de ha bele sikerült menni egyikbe-másikba, agyon sajnáltam az autómat, s reméltem, hogy azzal a zökkenéssel meg is úsztam a dolgok.
Mivel nem volt túl korán a rajt, nekem sem kellett extra korán kelnem. Simán odaértem, leparkoltam kb. 300 méterre a versenyközponttól. Odasétáltam, és egyből beálltam a női wc előtti sorba. Bár az autóút alatt egyszer megálltam meglocsolni az útmenti gazt, de mire Diósjenőre értem, újra megtelt a húgyhólyagom. De nagyon.
Megkönnyebbültem, majd átvettem a rajtszámot és a dugókát. Aztán vissza az autóhoz, hogy összekészüljek az előttem álló kihívásra. Hátizsák fel, még befújtam magamat kullancs-szúnyogriasztóval, aztán újra a rajthoz sétáltam. Sok dolgom nem lévén, újra beálltam a már jóval hosszabb női wc-sorba. Legalább a rajtig eltöltöttem az időt.
Az M-es és az S-es táv futóit egyszerre rajtoltatták. Beálltam az árnyékba, ott bemelegítést imitáltam, majd eljött a rajt pillanata is. Ugyan az órámmal kikísérleteztem, hogy kb. az utcára érve fogja a tracket beállítani magának, de valahogy egy-két méter hiányzott hozzá, így anélkül futottam végig a távot. Nem is nagyon hiányzott az óra trackvonala, mert gyönyörűen ki volt szalagozva és festve az út. Illetve az egyetlen frissítő pontig, ami 13,1 km-nél volt, addig mindig volt előttem és mögöttem valaki – legalább egy kígyózó sorként.
Mivel is kezdődhetne egy 1000 méter szintemelkedést tartalmazó 23 km-es etap? Hát, dombmászással. Ugyan több kilométeren (asszem, 9 km) keresztül folyamatosan mentünk felfelé. Olykor futva, olykor sétálva. Ahogy azt az emelkedés meredeksége engedte. Még egy kicsit hullámvasutaztunk a dombtetőn, majd irány lefele a völgy, ahol a frissítő és ellenőrző pont volt. A terülj-terülj asztalkám engem csak a kólában és a vízben érintett. Na, jó, egy darab banánt is magamba tömtem, mielőtt neki indultam volna az földút másik oldalán levő emelkedőnek. Szóval, ittam egy pohár kólát, töltettem a víztartályomba vizet, és a kulacsomba is, miután beleráztam a BCAA-glutamin-karbolyn kombó poromat. Egy kicsit lemostam az arcomat vízzel, majd neki is estem a mászásnak.
Vártam, hogy nagyon meredek lesz, hogy csak mászni és gyalogolni fogok bő 4 km-en át, s bár valóban jókat gyalogoltam, azért a mozgásom futót is tartalmazott elég sok helyen. Mentem, mert be akartam érni szintidőn (4 óra) belül – jóval. Egyébként nekem ez a szakasz tetszett a legjobban. Sok helyen single track volt, de szerencsére már eléggé széthúzódott a mezőny, így nem tapostuk egymás lábát. Olykor előztem, és engem meg alig, vagy egyszer sem.
A táj minden fájdalmat és kényelmetlenséget feledtetett. Ugyan legtöbbször csak az előttem levő szépséget láttam, mert arra már sajnáltam az időt, hogy megálljak és körbe fotózzak, de majd egyszer, majd máskor ….
Aztán valahogy a tetőre keveredtem, majd jött a lejtőzés. Mondhatnám azt, hogy ez már csak a végjáték, itt már a pihenés jön. Ha-ha! Ha nem cseszné szét a quadriceps-eimet a leereszkedés iramban. Ugyan vágtatni nem tudtam, mert a lábujjaim és -körmeim kényelmetlenül nyomódtak a cipők orrához, szóval duplán óvatoskodtam. Mégis bennem volt a versenyszellem, hogy nehogy már megelőzzön valaki, akinek a lejtmenet kevésbé fáj. Így mikor meghallottam a lefele robogó léptek zaját mögöttem, kicsit csalódottan álltam félre. Aztán megkönnyebbültem, hogy L-es távon futó pasik előznek meg. Ráadásul a mezőny eleje. Legalább láttam, hogyan is kellene csinálni. Megnyugvásomra a célig egy M-es sem előzött meg.
Hát, nem bántam, mikor a lejtést egy kis emelkedés törte meg pár száz méterig. Aztán újra jöhetett az ereszkedés. Akkor könnyebbültem meg, mikor már a község első házait megpillantottam. Hogy azért még se legyen annyira felemelő a célba érkezés, még előttem volt egy másfél kilométer aszfaltos, tűzőnapos futás. Bármennyire is jólesett volna gyalogolni, ahogy egy-két futó előttem, majd utánam tette, nem engedtem meg magamnak ezt a luxust. Amit meglehet futni, azt fussam meg, nincs séta, csak nagy fájdalom vagy rosszullét esetén. Így végig futva Diósjenő leghosszabb utcáján, végre elértem a főutat, amiről már valóban a versenyközpontba futhattam be. Nem tudom, mennyire tűntem leamortizálódottnak, de magamban azért még éreztem az erőt. A sprintelést már kihagytam, mert minek, pedig simán ment volna még.
A célban dugtam egyet a dugókával, nyakamba akasztották a befutóérmet, illetve vállamra terítettek egy vizes törölközőt, majd útba igazítottak, merre van a frissítés. Először leittam magamat vízzel, és utána küldtem még egy pohár kólát. Még a saját magammal cipelt frissítésből ettem, a vizes törölközővel áttöröltem magamat, aztán elballagtam az autómhoz. Közelebb álltam vele a versenyközpont mellett levő utcába, majd bevonultam az épületbe lezuhanyozni. Kis sorban állás, és végre hideg vízzel (csak az volt) valóban felfrissíthettem a megizzadt testemet. Egy hajmosás is belefért.
Sokat most sem tököltem. Tisztán, üdén és utcai ruhában visszasétáltam az autómhoz, magam mellé készítettem a kajámat, és hazaautóztam.
Persze, ahogy reggel elinduláskor, hazafelé is sikerült plusz km-rel megnövelnem a távot. Reggel a google térkép akart az általa kigondolt rövidebb úton elvinni a célig szándékom ellenére, délután én nem tudtam, melyik a jobb és a bal kezem. Míg a gps balra akart volna vinni, én képes voltam jobbra menni. A program meg nem szólt, csak a következő településen akart visszafordítani. Akkor jöttem rá, hogy rossz irányba mentem addig.
Hazaérve még elcsíptem a VB döntő meccsének utolsó 30 percét. Bár a horvátoknak drukkoltam, a franciák nyertek.
És még annyit a végére:
“lehet, hogy nehéz lesz, de lehetetlen nem”