Nem írtam még Stockholmról. Nem azért, mert nem tetszett, hanem mert azóta a hétköznapok kakesza, meg a magánélet, sport beszippantott.

Az odaút simán lezajlott, viszont az apartman hotelba kicsit nehézkesen történt a bejelentkezésünk. Ugyan előrelátóan megemeltem a bankkártyám napi limitjét, de arra nem gondoltam, hogy mi mindenre fogok még aznap költeni, amikor a szállást fizetem. Így mikor dugtam, és pin kód után okéztam, szépen kaptam az elutasítást. Lefagytam teljesen. Nem értettem, hogy akkor most mi van. Ott állok este 7-8 órakor frissen megérkezve Magyarországról két kölökkel és táskákkal egy hotel recepciójánál, egy olyan kártyával a kezemben, amihez tartozó bankszámlán kilencszer annyi pénz van, mint amibe a 6 éjszakánk kerül, és nem tudok fizetni.

És mint a fénysugár az alagút végén, jött a mentő javaslata a recepciósnak, fizessek egy kisebb összeget, és meglátjuk, mi a helyzet. Egy éjszaka költségével próbálkoztunk, és láss csodát, a bankkártya nem lett elutasítva. Még a pénzérmék csengését is hallottam lelki füleimmel, ahogyan az egyik számláról a másikra átgurulnak.

Megkönnyebbülve, de még mindig nem értve semmit, cuccoltunk fel az egy helységes apartmanunkba, amivel tökéletesen meg voltunk első látásra, és hat éjszaka után is elégedve. Hajnalban, vagy éjjel egyik ébredésemkor villant be, hogy bakker, azért nem tudtam este fizetni, mert már reggel tankoltam a kártyával, és online is fizettem vele a buszjegyekért. Anyád!

Megnyugodva tepertem le a recepcióra reggel, hogy kifizessem a többi éjszakát is.

A szálláshoz fizettem reggelit is. Kíváncsi voltam, milyen lesz a választék. Egy szavam sem lehetett. De ahogy láttam, a gyermekeimnek sem. Az utóbbi években reggeliztem már pár szállodában, de ez lepipálta mindet. Nem feltétlenül a bacon miatt, ami ugyan számomra egy kicsit szárazra volt sütve, de meg kellett újra állapítsam, hogy a világ egyik legnagyobb jósága és találmánya a bacon. Utána jöhet a kávé. Meg a marmalede, amiből ugyan ehetek, de csak nagyon keveset (a keto miatt).

Szóval telehassal kezdtük minden napunkat (kivéve a vasárnapot, amikor utaztunk haza, de az egy másik sztori). Jó sokat gyalogoltunk. A szállásunk kb.25-40 perc sétára volt a főbb látványosságoktól, de pl. a kikötőig jó egy óra erőltetett menetelés volt eljutni.
A hotel nagyon jó helyen van. Csak egy utca választja el egy hatalmas zöld területtől, ahol lehet sportolni. Nem messze van a tengerparti rész is. Sikerült az egyik reggel futnom, és arra vettem az irányt. Hát, sajnáltam, hogy nem tudtam minden reggelemet ezzel kezdeni. Mármint a futással. Még az előző hétvégi maratonomat pihentem ki, és csak szombatra éreztem magam úgy, hogy egy lassú etap belefér.

5 napig jöttünk-mentünk Stockholmban. A gyerkőcöknek a legnagyobb élmény szerintem az volt, hogy olyan autókat láttak itt élőben, amit legfeljebb az interneten: Tesla, Porsche, Ferrari, Maserati, Range Rover minden mennyiségben és fajtában.

Ami még érdekes volt számunkra, az az volt, hogy éjjel nem volt teljesen sötét, csak akkor, ha felhők fedték az eget. Bár a 6 éjszakából ötöt átaludtam este fél tíztől reggel hatig, de szokásomhoz híven éjjel legalább egyszer felébredtem wc-zni. Így volt alkalmam ellenőrizni, hogyan áll odakinn a sötétség. Az utolsó éjjel sikerült éjfélig fennmaradnom, még ki is mentünk a nagyobbikkal egy jó órás sétára, fotózásra. Addig bírtam, aztán aludtam kb. 3 órát az ébresztőig. Félhomályban aludtam el, s úgy is keltem. Persze, a nyugodt, hosszú alvást a vastag sötétítő behúzása segítette.

Újra megállapítottam, hogy Stockholm egy élhető város, és továbbra is fenn van azon listán, amelyre azok a városok kerülnek, ahova szívesen költöznék. Nyilván erős hátrányt jelent Stockholm esetén, hogy amilyen világos van az év egyik felében, annyira sötét van a másikban, ráadásul ez a téli időszak.
Bár a gyermekeim már eldöntötték helyettem, hogy én Olaszországba fogok költözni, és ott fogok élni. Ők pedig jönnek nyaralni, meglátogatni vagy ilyesmi. Nyáron nem valószínű, hogy látnám őket, mert egyikük sem meleg- és napimádó. Ugyan nem tudom, miből gondolják, hogy én az vagyok (előbbi valóban nem, ha 25 C fok feletti hőmérsékletről van szó, de a napocska jöhet). Úgyhogy ha muszáj Olaszországban élnem nyugdíjasként, akkor valahol a dél-Alpok táján, egy majdnem hegyi falucskában, ahonnan könnyen ki lehet futni, túrázni a hegyekbe.

Gyorsan elrepült ez az öt nap, és már jöhettünk is vasárnap hajnalt haza. A látnivalók közül legjobban a Skanzen tetszett, és sajnálom, hogy a gyerkőcöket nem vittem el a Technikai múzeumba, amit talán élveztek is volna. Pedig ott volt a közelünkben. De ez csak az utolsó nap esett le. Meg az, hogy érdemes lett volna megnézni azt is.

A hotelból egy kis keserű szájízzel jöttem el, de úgy veszem, hogy kiegyenlítettem egy számlát ezzel az incidenssel. 1:1.

A nyár itt nem ér véget. Nekem még jön egy kis visegrádi hétvége a párommal, utána pedig megyek Svájcba egy utazási iroda szervezésében, majd meglátogatjuk a tesómékat Németországba. Csak tartsam észben, hogy mit mikor miért és hogyan.