Jöhet még egy terepfutás beszámoló?
Jön.
Mikor megláttam a BükKiNyúlsz TT távlehetőségeit, rögtön lecsaptam a 42 km-esre, gondolván, ha lúd, legyen kövér. Persze, akkor lett volna igazán dundi, ha a 60 km-est vállalom be, de észben tartva azt, hogy előtte két héttel lefutom teljes erőbedobással a BHM-et, biztosan elég lesz nekem a 42 km is – könnyedén megfutva, esetleg abszolút túrának tekintve.
Bár ugyanaz a távhossz, és az össz szintemelkedés is hasonló, még sem voltam beijedve a BükKiNyúlsz 42 km-től. Talán az vette le a súlyt róla, hogy nem volt mögötte szigorú szintidő. Ez már több szabadságot rejtett magában. Magamban egy 7 órás teljesítést ütemeztem be, amit útközben már módosítgattam felfelé, de aztán lett, ami lett.
Korai indulást terveztem, mert hamar szerettem volna startolni, valamint beérni a célba, illetve haza. (Igen, ez az állandó rohanás!) Így már hajnal négykor keltem. Gyorsan összeszedtem az előre elkészített holmimat, beleértve a futóhátizsákot a frissítéssel, ami vizet, egy banánt jelentett, és némi BCAA-glutamin-Carbolyn keveréket: egy adag a kulacsban feloldva, egy pedig porként zacskóban eltárolva. És indulás.
Eger felé kerültem, ami kicsit időben hosszabb volt. Cserépfaluba érve mindenképpen ott kerestem parkolási lehetőséget, hiszen a szervezők ezt kérték. Bekocogtam a rendezvény központjába, így legalább be is melegítettem. Egy gyors WC, majd becsekkoltam, és megkapva az itinert már startra is jelentkeztem. Bár a papíromra rákerült az indulási óra-perc, én még egy öt percet biztos elszöszmötöltem azzal, hogy a Polar órám ráleljen a feltöltött track útvonalára. Végre meglett, elindulhattam.
Szépen haladtam, komótosan. Még útbaigazítottam pár sporttársat, majd rögtön egy szép útszakaszra értem. A Mész-patak völgyében én fenn haladtam, s nem a szurdokban. De fentről fotózva, letekintve is csodás látvány volt. A következő EP-ig láttam egy szürke-marha csordát, s futásommal megszaladtattam egy juhnyájat is.
Az első frissítő ponton csak vizet kértem, és már haladtam is tovább. A 13 kilométeren keresztüli folyamatosan emelkedés egyszer csak véget ért. Innen szépen lehetett leereszkedni a következő frissítőpontra, Hidegpataki-elágazásig. Itt vizet kértem a hátizsákom tasakjába, betúrtam egy fél banánt apró szeletekben, majd igyekeztem is tovább. Árnyas völgyben vezetett az út. Az itiner szerint a Hór-patak mellett. Számot vetettem a húgyhólyagommal, majd körbetekintettem, és mivel közel-távol embert nem láttam, gyorsan behúzódtam a fás területre. Dolgom végeztével igyekeztem tovább.
Egy
Egyszer csak egy település határába értem, amit felülről került meg az út. Letekintve bájos falucskának ítéltem meg, és máris házat akartam ott venni. Az itiner megint segítségemre volt, és kiderült, Répáshuta felett járok. Tovább szedtem a lábaimat, és nem sokára a Balla-barlangi EP-hez értem. Újabb vízpótlás, majd még előkapartam a táskából a poros zacskót, hogy a kulacsomba belerázzam valahogy. Kedves szavak és segítés mellett jó tanácsot is kaptam, hogyan oldjam meg könnyedén a feladatot. Por a kulacsba, víz rá, és jöhetett is az útbaigazítás. Itt fel, a barlang jelzésnél jobbra még fel, majd a barlangnál kód papírra firkantás, és jöhetek le, aztán az útra érkezve balra kanyarodva folyassam utamat. Megköszöntem, és kocogtam is felfelé. A barlanghoz vezető út a Szalajka-völgyi ősemberbarlang egykori feljáróját idézte meg nekem, bár itt rövidebb volt. A Balla-barlanghoz érve újra a Szalajka-völgyben éreztem magam. Kicsit kisebb ez a “lyuk”, de mintha ott lennék. Gyors fotózás, kód lemásolása az itinerre, és haladtam is lefele, majd a Sárga úton tovább. Innen még vezettet fel egy kicsit az út, aztán jöhetett a lefele. Azt hittem, könnyen leszaladok a völgyig. Egy darabig így is volt. Igaz, kerülni kellett egy csokornyi kidőlt fát, de utólag ez semmi sem volt a single track-es csalánfutás élményéhez képest. Egy jó szakaszon egy sávos volt az út végig oldalról behajolt és benőtt aljnövényzettel, aminek jó része csalán volt. Hát, a combközépig érő nadrágom nem sokat védett az olykor nyakig érő növényektől. A reuma ellen megkaptam az évi adagot. Már nagyon vártam, hogy szélesebb és tisztább legyen az út. Lett.
Szépen haladtam többnyire kocogva a Pazsag-erdészházig. Itt egy kicsit sétáltam, majd újra futóléptekre váltottam az aszfalt mellett haladva. Nemsokára újra az erdőt jártam. Felkapaszkodtam egy újabb dombtetőre, és ereszkedhettem is le Tamás-kútjához. Egy kis málna is beugrott a pociba, ha már ott kellette magát az út szélen a bokrokon. A kútnál újra töltöttem a hátitartályt, a zsákomból egy fél banánt is kivettem, és az arcomba tömve kocogtam lefele. Ez a rész határozottan ismerős volt: erre már legalább kétszer jártam az elmúlt években e. (…vigyorog…)
Ereszkedtem tovább, és számolgattam, mennyi van még a következő EP-ig. Nagyobb frissítésre számítottam ott, de ha jól emlékszem, nekem talán a vízen kívül nem nagyon termett ott semmi. Nem is időztem sokat, igyekeztem tovább. A táv egyetlen sarasabb szakasza itt volt. Míg a járható utat kerestem, túl is mentem a leágazáson, ami bevezetett a fák közé. Egy csapat sporttársat is elvezettem így. De szerencsére az órám időben jelzett, és hamarosan kaptattam a műútig. Az emelkedő ellenére nagyon szépen tudtam haladni futva. Néha belesétáltam, de okom igazán nem volt, legfeljebb az, hogy már 30 km a lábaimban volt. Egyszer csak a 7. ellenőrző pontnál találtam magamat. Itt is kedves segítők fogadtak (két fiatal srác), s míg kiráztam a cipőimből a kavicsokat, meg vizet töltöttem a tartályomba, eltársalogtunk. Mielőtt távoztam volna, kezembe nyomtak egy banánt, ha már mást nem tudtam enni náluk. És még megbiztattak, csak 5 km van Ódor-várig, amit simán lenyomok.
Némi emelkedés után újra lefele kocogtam. Leérve egy műúthoz, tanácstalanul toporogtam. Egy idősebb hölgy egy szatyornyi gombával a kezében szólt, hogy a többiek az aszfalton folytatták a menetelésüket, nyugodtan tegyem én is. Tettem. Kocogtam szépen tovább Völgyfő-házig, és a Szent-Erzsébet-forrásig. Még előtte beértem egy futótársat, aki még a Sárga jelzésű út csalánfutása környékén hagyott maga mögött. Most ott baktatott az aszfalton. Eltévesztette az utat egy helyen, és így feladta az egészet, és csak sétálni akart. Ezt is tette mögöttem, amíg felfele kaptattunk. Kiértünk egy nyílt területre, ami csodás kilátást rejtett magában, ha tovább mentünk az újfent single track-en. A sporttársat előzékenyen magam elé engedtem, mert tudtam, ezt a szakaszt nem fogom végig futni. Nos, itt a belógó csipke-, málna-, szeder- és egyéb bokrok tépázták meg lábaimat. De legalább csalán alig volt. Kárpótolt a vérző sebekért a málna és a gyönyörű kilátás. A szépért mindent!
Nemsokára én is elértem az utolsó EP-t Ódor-várnál. Még felmászattak a sziklára, de ugye a látványért és a pecsétért mindent megtesz az ember, így én is feltornáztam magamat a tetőre, ami ennyi kilométer megtétele után sem esett nehezemre. És valóban csodás panoráma tárult elém.
Ezen az EP-n rengeteg ember volt. Itt véget is ért a jó részt magányos utam. A viszonylagos tömeg az utam végét is sejtette. Gyorsan megtöltöttem a kulacsomat citromlével, amiből már elfogyott a frissítés, és miután megkaptam az irányt, hogy merre van a cél, belekezdtem az utolsó 4,5 kilométerembe. Előzgettem a túrázókat, és közben konstatáltam, hogy többnyire kellemesen futható a lefele ereszkedő út, amely olykor csodás részeken is vezetett. Meg persze málnás mellett. Újabb szemezgetés, csak az íze kedvéért.
Valahogy nehezebben fogyott ez az utolsó pár kilométer. Talán azért, mert már fáradtak a lábaim, talán csak a cél közelsége tett türelmetlenné. Pedig az odavezető út szép volt, rá nem lehetett panaszom.
Aztán feltűnt a Látogatóközpont előtt parkoló autók egy része. Hamarosan fordultam is be a parkolóba, majd rajta át, a célba érkeztem. Gyors QR kód leolvasás, és ahogy már egy órával előbb sejtettem, a tervezett időn belül érkeztem vissza. 6 óra 55 perc alatt teljesítettem a 42,2 km-t.
Még használtam a mosdót, egy arc mosást is beiktatva, és tovakocogtam az autómhoz. Ott egy teljes macskamosdást eszközöltem (sikerült egy üres telek mellett leparkolnom), s csak utána indultam hazafelé. Ez úttal a másik irányba.