Mikor egy számomra fontos versenyre készülök (és most már ez csak kettő egy évben, és nem jelenti azt, hogy nem megyek más versenyre, csak azokon nem futom ki magamat), már előtte hetekkel azon jár az agyam, hogyan fogom a tervezett célidőt elérni.

Számítgatok az alapján, hogy a futásaim során mire vagyok képes. Nézem a szintrajzot, hogy mit fogok tudni megfutni, mit nem. Hol kell spórolni az erőmmel, hol nem, és így tovább. Fontos, hogy ne féljek a távtól (nem csak a hosszúságától, hanem a szintemelkedéstől), és képesnek tartsam magamat arra, hogy megcsinálom, még akkor is, ha nagyobb falatnak tűnik. Fel kell készítsem a lelkemet a kihívásra.

Ritkán megyek azzal a tudattal egy versenyre, hogy ezt a kisujjamból is kirázom. Persze, ez a táv hosszától is függ. Egy 3-5 km természetesen simán futható számomra, még a 10 km is, hiszen hetente háromszor is futok min. 9-10 km-t. A gyorsaság már más kérdés. Nem vagyok egy sprintelős alkat, soha nem is voltam. Tudom, hogy a hosszú távok jobban fekszenek, elsősorban azért, mert kitartásban jó vagyok, és az izomzatom is ennek kedvez.

Tehát úgy állok a rajthoz, hogy tisztelem a távot, az előttem levő kihívást. Mert nem tudhatom, milyen formában van éppen a testem, mennyire fogja bírni az időjárási körülményeket (pl. meleg, pára tartalom, stb), és mellélőhetem útközben a frissítést is.

Szerencsére az eddigi versenyeimen rossz tapasztalataim nem voltak. Ha egy hosszú táv teljesítésekor kijött a vége előtt a fáradtság rajtam, akkor sokat segített az “azért is megcsinálom” érzés és elhatározás. Olyankor csak a célt látom a lelki szemeim előtt, és csak megyek, megyek előre.

Az is sokat segít egy-egy versenyen, hogy megígérek a gyerkőceimnek egy időpontot, amikorra hazaérek. Na, ez a biztos húzóerő, még akkor is, ha tudom, nem veszik a fejemet, ha kések.

De elsősorban a felkészülésbe beletett munka, a sok-sok lefutott kilométer és óra, valamint az erősítő edzések számítanak leginkább. Mindez segít abban is, hogy lelkiekben, fejben is teljesíteni tudjak.