Most már azért elviselném, ha úgy telne el egy hétvége, hogy nem szedek össze valami bogárcsípést.

Hála a jó égnek, és annak, hogy előrelátóan befújtam magam szúnyog- és kullancsriasztóval, a vasárnap délelőtti futásom alkalmával nem ragadt rám egy kullancs sem, és a szúnyogok is hanyagoltak. Biztosan sejtették, hogy szombaton délben már megkaptam a magamét. Ugyanis fogalmam sincs, hogy milyen rovar, de jól összemart a jobb combomon a hátsóm alatti részen. Nem tudtam megszámolni, mennyi duzzanat van, de legalább 10 biztosan. Addig jó, míg nem viszket…

Ahogy gondoltam, a hétvégém nem volt unalmas. Pénteken még elrendeztem otthon egy-két dolgot, aztán mentem a páromhoz. Akkor este elmentünk még az uszodába, hogy ő úszott, én pedig olvastam. No, nem lustaságból választottam a pihenést, hanem mert a jobb lábszáramat múlt szerdán leamortizáltam egy használaton kívüli klaviatúratartóval. Rádőlt, és szépen lett a sípcsontom felett egy 2 cm hosszú 1 cm széles seb. Nem szerettem volna, ha a klóros vízben ez felázik, és nehezebben gyógyul majd.
Szombat délelőtt jöttünk-mentünk, és kipróbáltunk a párom elfekvőben lévő, újonnan felfedezett tárcsáját: csirkemellet és krumplit sütöttünk rajta. Gyanítom, hogy ekkortájt csíphetett meg az a bizonyos rovar.

Még néztünk egy kis Girot, majd autóba ültem, és irány haza. (Ott hagytam az éppen olvasott könyvemet – Tűztorony -, úgyhogy addig olvashatok mást, míg vissza nem kapom.) Itthon tettem-vettem, Girot néztem. Vártam, hogy a gyermekeimért mehessek, hogy utána felköszönthessük Anyukámat Anyák napja alkalmából. Vittünk háromféle kiültethető virágot, mert hát ezeket szereti.
A gyermekeimtől én egy-egy tábla étcsokit kaptam, mert tudják, hogy legalább azt megeszem mint édesség.

A szombat eltelt, és vasárnap reggel korán keltem, mert szerettem volna minél előbb kinn lenni a dombokon, hogy a tervezett távra, körre legyen időm. Nem akartam rohanni. Vigyázni szerettem volna a pulzusomra, hogy ne csináljam ki megint a szervezetemet, mint múlt vasárnap.
Jól is ment a táv első felében a dolog, mert mikor a lejtőkön nyomattam, akkor 120-125-ig is lement a pulzusom. Aztán megmásztam egy 150 m szintemelkedésű 1 km hosszú emelkedőt, és annak ellenére, hogy sétáltam, rengeteget kivett belőlem (valószínűleg már kalóriahiánnyal is küszködtem, mert éhgyomorra voltam, és vízen, sótablettán és BCAA-n kívül semmit nem ettem). Igyekeztem pozitívan hozzáállni az egészhez, és amennyire lehetséges volt, még élvezni is, hogy terepen futhatok, kocoghatok.

Mivel versenyre készülök, ami bő egy hónap múlva lesz, ezért nagyon azt nézem, hogy mennyire vagyok felkészülve rá. Ha valamiért nem bírok megfutni egy emelkedőt, vagy egy terepes etapom nem olyan jól ment, mint ahogyan vártam, kétségeim támadnak, vajon kész vagyok-e újra egy terepes maratonra. Azon szoktam agyalni, hogyan javíthatnék még az erőnlétemen, az állóképességemen, miket tehetnék még, hogy jobb legyek.

Egy biztos, hogy az mindenképpen használ, ha terepen futok, és lehetőleg emelkedőkkel, lejtőkkel megspékelten.

Miután legurultam az utam végét előrejelző dombtetőről, hazakocogtam. Gyorsan rendbe szedtem magamat, kiteregettem, majd a kisebbik gyermekemmel mentünk mozizni. Ő ugyan már látta a Bosszúállók legújabb részét, de szívesen megnézte velem még egyszer. Hát, nem spoilerezte el a filmet, így kicsit mellbe vágott, hogy nem happy end-es a vége, amihez úgy hozzászoktam. Úgy tűnik, meg kellett egy-két Marvel-szereplőtől szabadulniuk… (egy időre???)

A vasárnap estét láblógatással töltöttem, illetve azzal, hogy párommal telefonon beszéltem.

És mi mással is kezdhettem volna a hetet, mint egy jó otthoni erősítő edzéssel!