Vannak azok a futások, amelyek bár fizikai kihívást követel(het)nek, egyszerűen boldogságosak a táj, a környezet szépsége miatt.

Mivel múlt péntek délutánra tervezett terepes meetingemet elsumákoltam, így azt találtam ki, szombat hajnalban ott kezdek, majd a futótúrám végső állomása a munkahelyem lesz.

Szerencsére ébredéskor ugyanolyan lelkesedéssel álltam a dologhoz, így kerültem is minden olyan gondolatot, amelyek esetleg a tervemtől eltérítettek volna. Felöltöztem, a futózsákom külső pakolórészére a munkahelyi ruhát is elpakoltam, majd nekivágtam a dombnak, felmásztam a turistaúton a dombgerincre.
Napfelkelte “bekapcsolva”, s innentől kezdve végképp örömfutássá avanzsált a hajnali edzésem. Mindenfelé csak gyönyörűséget láttam, éreztem, tapasztaltam, hallottam, még akkor is, mikor a fülemen keresztül is lélegeztem már egy-egy dombot megmászva.

Egy jó másfél órát trappoltam odafenn. A lelkem és minden érzékszervem csak örülni tudott. Aztán lefelé vettem az utamat a munkahely felé. Annyira szuper, hogy ennek a kis kitérőnek a vége szinte a munkahelyem kapujában van. Már régen terveztem, hogy így jutok el melóba, de most, hogy egyszer kiviteleztem, minden akadály elhárult az elől, hogy máskor is megtegyem.

Szerencsére szombaton nem kellett dolgoznom, mert egy fejlesztő tréninget szerveztek a csoportunk számára. Azért 3 óráig ott ültünk, igaz, többnyire jól szórakoztunk.

Szombat délután még volt egy kis láblógatás, takarítás, teregetés. Aztán már jöhetett is a vasárnap. Korán ébredtem, magamtól. Utólag ez sem volt probléma, mert annyi mindent intéztem el az indulásomig, hogy pont belefértem az időbe, és nem rohantam.

A kerékpáromat bepasszintottam az autómba, majd mielőtt a páromhoz irányoztam volna magamat, elmentem az autót kívül megpucolni. Már rémesen nézett ki, pedig két hete, hogy pucoltam.

Konkrét programunk volt vasárnapra. Egy biciklis szalonnasütésre voltunk hivatalosak, ami azt jelentette, hogy oda és vissza szűk 15-15 km-t tekertünk. Ezzel meg is nyugtattam magamat: az aznapi edzésem kipipálva.

Ma reggel korán keltünk, mert a párom versenyre ment, én pedig jöttem haza. Vagyis együtt jöttünk, aztán ő átszállt a többiekhez, én meg hazavezettem.

Mivel a melóba nem siettem, így még sikerült egy órát keringenem a városban futás gyanánt. Tempót is kellett futnom, ami kissé nehézkesen ment. Lehet, hogy a szombati terepfutás és a tegnapi kerékpározás (néha erősen tekernem kellett a párom után, miközben ő csak lazán pörgette a pedálokat) érződött még az izmaimban, de lehet, hogy csak nyújtás hiányzott. Ja, meg az éjszakám sem volt túl nyugodt. A közös matrac átka, hogy ha a másik nagyot fordul, akkor olyan, mintha hullámozna alattam a fekvőhely… Vagy csak már régen aludtam nála…

Mindenesetre jó volt, hogy egy kicsit megmozgathattam magamat. Jó így elkezdeni a napot.