Igyekszem megállni, hogy ne legyek kritikus bizonyos esetekben. De ha még le se írom, szóban nem is mondom, akkor is az vagyok.
Ma reggel újra e helyzetbe kerültem. Megláttam egy ismerősnek vélt pasit. Néztem, hogy ő e az, akire gondolok, s közben azt is, hogy mennyire elhagyta magát. Ami a fizikai állapotát illeti. Annak idején (most számolok…. 26-27 éve), még nőtlen korában, edzeni járt, és figyelt a külsejére, azaz sportos, jó alakú (amennyire ruhán keresztül meg tudtam ítélni) srác volt.
Tudom, hogy a nőkkel, feleségekkel nem volt túl sok szerencséje (remélem, hogy azóta rendeződött ezen életterülete), és már 20 éve sem látszott rajta, hogy valaha volt súlyzó a kezeiben.
Hát, nézve a mai alkatát …, manapság sem jár le a terembe, vagy legalábbis tesz magáért valamit.
És erről persze eszembe jut, hogy mennyi, de mennyi ember van, aki belesüppedve a mindennapokban, hagyja, hogy a teste szétfolyjon. Igen, még egy vékony testű ember is lehet folyós, ha nem tartja karban az izmait valamilyen mozgással (nem feltétlenül a szexre gondolok), sporttal.
A múltkor kaptam egy olyan mondatot, ami azzal kezdődött: “ha jobban adnál magadra, akkor …” Tudom, az illető arra utalt, hogy festessem a körmeimet, hajamat, használjak sminket, viseljek nőcis ruhákat, de mellélőtt. Mert nálam az “adok magamra” kifejezés kimerül a rendszeres sportolásban, a lelkem egyensúlyban tartásában, az ismereteim bővítésében, a számomra helyes étkezésben, a tisztálkodásban, a tiszta ruhák viseletében, a testem alapszintű ápolásában (pl. masszázs).
A többi csak külsőség, olyas valami, ami számomra perpillanat semmi értéket nem jelent. Szerintem nem ezektől leszek nő, ápolt és jól kinéző.
Azzal akarok tetszeni magamnak, a páromnak, hogy izmos a lábam, hátam, karom és formás a hátsóm (és amennyire lehet, lapos a hasam). És persze, egy erős, magabiztos, kiegyensúlyozott nőt lássak magamban, lásson bennem, mert a lelkem is rendben van.
És mivel magammal szemben ilyenek az elvárásaim, a külvilágban is szeretném ezt látni. A többi emberben, emberen.