Tegnap a nagyobbik gyerekkel felmentünk Bánkútra. Nem vagyok egy nagy hó rajongó, bár tudom csodálni, és néha még élvezem is, de inkább elsétálok benne (vagy futok), minthogy szánkózzak.

Mikor megkérdeztem két gyermekemet, mit szólnak a havas programhoz, a kisebbik nemet ingatott a fejével, a nagyobbik pedig kikötötte, hogy akkor ő vezet. Nekem mindegy, csak menjünk.

Szóval, délelőtt közepén autóba ültünk ragyogó napsütésben és mínuszban. Azt, hogy a magyar utak többsége igen szar állapotban van, tudjuk. Azt is, hogy az elágazástól Bánkúthoz vezető út sem piskóta. De így is ülve kihordtunk pár szívinfarktust oda és vissza, pedig nem ugyanazon az útvonalon mentünk. Gáz, rettentően gáz, milyen lyukak vannak az aszfaltban. Mindenhol. Újra felvetettem magamban, hogy terepjáró lesz a következő autóm, ha ez a helyzet marad Magyarországon.

Miután kigyönyörködtük a magyar utak szépségében (muszáj végig az aszfaltra koncentrálni), felértünk a tető közelébe. Mivel az útszélén parkoló autók jelezték, hogy nem érdemes feljebb menni, így mi is leálltunk oldalra, majd felkaptattunk. Rengetegen mentek síelni, szánkózni. És amint később kiderült, nem csak a lesiklás népszerű, hanem a sífutás is.

Még mielőtt nekivágtunk volna a kis hókotróval letolt, havas útnak, még segítettünk egy autót kitolni a mélyedésből. 10 perc tologatás után az okosok megállapították, hogy ehhez egy terepjáró kell, amivel ki tudják szedni a havas vájatból az autó bal kerekeit. Ezt már nem vártuk meg, bár a gyermekem szívesen végignézte volna, hogyan is alakul az autó sorsa. Én inkább a természetben szerettem volna gyönyörködni.

Baktattunk, fotóztunk, beszélgettünk. Egy óra talpalás után mondtam, hogy forduljunk meg, még mielőtt a bal sarkam végleg feladja. Visszafelé annyiban volt más az út, hogy azt is láttuk, amit odafelé nem. Meg a gyerek belegyalogolt a térdig érő hóba, és természetesen elázott térdig a farija, meg a bakancsa, mert persze egyik sem volt vízálló.

Hogy a visszaútra is legyen egy kalandunk, egy lovas csapat jött velünk szembe, akiket egy terepjáró tetejéről fotózott két férfi. Addig nekünk az autó mellett kellett állnunk. Majd mikor mehettünk, a lovak mellett kellett elosonnunk. Hát, 20 centi távolságból igencsak hatalmasnak tűntek a pacik. Be is voltam egy kicsit rezelve, nehogy valamelyik megijedjen tőlem (a rikító piros kabátos “tökmagtól”), és a lábamra taposson. Szerencsésen kikerültük egymást. Hogy hab legyen a tortán, rögtön jött is a kis kotró, ami pont elfoglalta széltében az utat. Próbáltam a jó térdig érő hóban továbbjutni, de aztán még is csak azt a maradék 15 centimétert választottam, ami a hófal és a gép között maradt. A hátsó kerekei szerintem a vállamig értek… Innentől az autóig már nem volt több kalandunk.

Mielőtt az emberek közé értünk volna, és még volt sík, érintetlen felületű havas terület, gyorsan csináltam 10 burpee-t a hóban. Nagyon nem tudtam karhajlítást csinálni, mivel a hasam által összenyomott hó fenn tartott. Azért a gyerekkel megörökíttettem egy rövid videó formájában. Jobb, mint a szelfi…

A gyerek jól vezet, ügyes. Már nem figyelem minden mozdulatát. Megbízom benne. Csak az aszfalt rémisztő lyukai miatt szisszentem fel.

A városban megkajáltunk, majd hazaautóztunk.

Jó kis kiruccanás volt. Jó, hogy a nagyobbikkal lehet menni.