Elfogadás. Kineziológusként ez az egyik alapvető hozzáállásom a vendég felé. Természetesen nem tudom mindig, mindenkor, minden esetben megvalósítani a teljes elfogadást, hiszen én is emberből vagyok. Törekszem rá.

Számomra ez nyitottságot jelent a másik felé, azt, hogy olyannak igyekszem elfogadni, amilyen. Ez a “hibáira”, a hülyeségeire is vonatkozik. Nyilván ez egy vendég esetén könnyebben megy, hiszen ővele csak másfél-két óráig vagyok kettesben az oldás erejéig.

A párommal kapcsolatban is törekszem a teljes elfogadásra, ami eddig többé-kevésbé ment is, mert úgy éreztem, ezzel nem csak a kettőnknek teszek jót, hanem magamnak is, hiszen én is fejlődök ez által.

Viszont részemről most megbicsaklott a dolog, mivel úgy tapasztalom, ő nem tudja elfogadni az introvertált énemet. Azt, hogy szívesen vagyok otthon csendben, magamnak. Azt, hogy nem járok el se baráti társaságba, se barátnővel. Azt sem, hogy perpillanat nem képzem magam semmiben sem (nem járok tanfolyamra, iskolába, stb.).
Mert nekem ez most így jó.

Ettől függetlenül nyitott vagyok, érdeklődő, kíváncsi. Csak energiát nem pocsékolok értelmetlen társalgásra, emberekre, dolgokra. Ha eljön az idő, akkor belevetem magam a tanulásba (most gondolkodom a coaching képzésen, amit tudnék a kinez területén használni, de a mozgással kapcsolatos tanfolyamok is érdekelnek).

És igen, felmerült bennem, hogy van-e értelme folytatni. Vagyok-e ennyire elfogadó?