Van az a nap, amikor azt mondja az ember lánya, hogy csak ebből keveredjek ki.

Tudom, minden elmúlik egyszer, és minden kudarcból fel lehet állni. Rendben van az, hogy lelkiismeretes vagyok, és ha hibázok (kicsit vagy nagyot), azt elég nehezen élem meg. Viszont az önbizalmamat olyankor újra kell erősíteni.

Ilyenkor elgondolkozok azon, hogy csak én vagyok ilyen balfék, azaz figyelmetlen, pontatlan és nem precíz, vagy mások is.
Pedig igyekszem jól csinálni a munkámat. De mintha valami nagyon akarná, hogy egyszer-egyszer ilyen helyzetbe kerüljek. (Vagy nagyon mazochista vagyok, és magam generálom magamnak ezeket tudatalatt.)

És azon is elgondolkozom ezen esetekben, hogy lehetek-e még jobb ennél vagy el kell magamat ilyennek fogadni, és találni egy olyan munkát, amiben nincsenek hasonló kudarcaim. Vajon ez utóbbi menekülés lenne?

Szerencsére ott van a tegnap este, amikor oldásra jött hozzám egy vendég, és mosolyogva, nyugodtabban távozott. Nem tudom, milyen változás fog végbemenni benne és így az életében, de ha már csak egy picit segíthettem, már elégedett vagyok. Mert a kicsi változás is változás.