Ahhoz képest, hogy szombaton egy 10 órás, mély alvás után ébredtem, az elmúlt éjszakát inkább zaklatottnak ítélném. Természetesen akkor aludtam a legjobban, amikor fel kellett kelni.

Abban sem volt semmi köszönet, hogy belenéztem a tükörbe. Az összes ráncom kisimult. Mert be voltak dagadva a szemeim. Ha otthon lettem volna, és futni mentem volna, biztos, hogy végig könnyezem a táv felét, és talán az etap végére magamra ismerek. De a páromnál ébredtem, ergo, a hazaautózás volt a menetrend.
A szembegyógyulás mellett az agyam is elég ilyen érzetű volt. Még jó, hogy kicsi volt a forgalom és tiszta az út, mert szerintem leginkább a rutin vitt haza.

Kb. most kezdem magam úgy érezni, mint normál üzemmódban szoktam.

A remek éjszakának és a mai kezdetnek az oka a kaparó torkom lehet. Ahogy hazaértem, és meghallottam a kisebbik gyermekem mélyről zengő köhögését, máris sejtettem, kitől ragadt rám a vírus. Tény, hogy a múlt héten fizikailag rendesen leamortizáltam magamat az edzésekkel, ergo sok esélyem nem volt.

No, de remélem, innen már felfelé vezet az út.

Amúgy jól sikerült a hétvégém. Pihentem, takarítottam, néztem, ahogyan Apu a konyhai csapomat próbálja megszerelni, és a páromból is kaptam egy jó adagot tegnap.

Ja, és persze, volt egy kis tekerés görgőn, és egy hosszabb futás kinn a tó körül, ami után ugyan fájt a lábam, de ma reggel már nyoma sincs az érzetnek (juhéjj!).