Lassan zárom a mai napot. 2018 első napját. Már az ágyamon hasalok, hálóruhában, paplan alatt.

Boldog vagyok.

Azt mondják, hogy ahogyan kezdjük az évet, az úgy fog folytatódni.

Hát, így legyen!

Mert valóban szuperül kezdődött nekem.

Először is barátokkal átfutottam az új évbe. A közeli víztározóhoz autóztunk el az éjjel. Fejlámpákkal felszerelkezve indultunk neki a láthatatlan utunknak. Köd volt, és a sötétben nagyjából egy-másfél méterre láttunk el, ha láttunk. Igazi kalandnak éreztük a futásunkat, s már nem azért, mert évet váltunk közben, hanem a körülmények miatt.

Az oda-vissza utunk második felében léptünk át 2018-ba, s a sötét, ködös világba kiáltottuk, hogy “boldog új évet”. A kocsihoz érve kölyök pezsgővel koccintottunk, ezzel erősítve meg jókívánságainkat.

A futás maga nagyon jólesett, és úgy éreztem, ez így volt tökéletes.

2 órakor kapcsoltam le a villany, hogy most már alvás.

Korán keltem. Fél hétkor. Nem bántam. Tettem-vettem, reggeliztem.

Aztán nekikészültem, hogy pogácsa tésztát gyúrjak. Kitekintve az ablakon egy fehér autót vettem észre a parkolóban. Hm, ez olyan, mint a páromé. De már közben a függönyön keresztül egy alakot is láttam közeledni a házhoz. Ez bizony ő!

Meglepett a meg nem beszélt látogatásával, ami rövid volt ugyan, de tartalmas. Szerettem. Szeretem.

Még egy gyors beköszönés a szüleimnek, családnak, majd ment útjára, én pedig vissza a pogácsa készítéshez.

Nemsokára a gyermekeim is hazajöttek, kissé kómásan, kialvatlan fejjel.

A pogácsa megsült, s a meo szerint jól is sikerült. Jöhetett az ebéd a szüleimnél, majd a délutáni program.

Míg a rokonok be nem futottak, addig a család nagy része kártyázott, én meg mellettük a kanapén szundikáltam.

Este hétig a rokonokkal beszélgettünk, s mikor ők hazaindultak, én is így tettem. Holnap már meló.

Úgy feküdtem le, hogy ez a nap tökéletesre sikerült.

Hálás vagyok, és köszönöm.