Már nyár óta arra készültem, hogy most, a decemberi napforduló tájékán, a Bükkben megrendezett TT leghosszabb távját lefutom. Azaz ahol tudok futok, ahol nem, ott gyaloglok. Ez kb. 62-63 km lett volna.

A bal talpam közbe szólt. Most a lelki oldalát nem tekintem, mert nem tudom, mi az. Még nem derítettem ki. Egészen hétfőig a nagy túra volt a cél. Aztán a múlt vasárnapi terepfutásom után annyira fájt a talpam, sarkam, hogy a hét elején döntenem kellett egy rövidebb táv mellett. S hogy ne adjam alább a tavalyi hossznál, maradt a T34. Kis lelkem egyből megnyugodott.

A talpam szokása szerint két nap után fájdalommentes lett, de tudtam, ez csak addig fog tartani, amíg pár km-t lefutok.

Pénteken már szabin voltam, készültem a másnapra. Többek között. Meg az új laptopomat üzemeltem be. (Visszatértem a régi szeretett márkámhoz, Asus-t vettem.) Illetve lebeszéltem a futótársakkal, akik adták a fuvart, mikor indulnak, hogyan készüljek. A rajtot későbbre tervezték, mint ahogyan én szerettem volna, de úgy gondoltam, ez van, ehhez alkalmazkodom. Ennek ellenére, elszámoltam magamat, és egy kicsivel későbbre állítottam az ébresztőt. Az ébredés utáni kávézásom alatt eszméltem, hogy bakker, igyekeznem kell, mert már csak 45 percem van az indulásig.
Szerencsére még este összekészítettem mindent, így még én vártam a megbeszélt helyen.
A rajt helyszínén időben ott voltunk. Én mentem a magam útján. A nevezésemet a rövidebb távra változtattam, wc-ztem, felvettem a kamáslikat, fogtam a botjaimat, majd indultam is.

Reggel 7 óra volt, már világosodott erősen. Az eső pedig szemerkélt. Eleinte aszfalton kocogtam, majd letértem az erdei útra. A túra- és futótársakkal előzgettük egymást. Előbbieket én, az utóbbiak engem. Az út rögtön megmutatta, aznap nem száraz és tiszta cipővel fogok hazatérni. Sár, sár és sár. Kezdetben.
Az első szakasz 8 km-en keresztül emelkedett. Kb. 2-3 olyan rész volt, ahol hosszabban kellett meredeken kapaszkodni. A többi helyen jórészt futható emelkedés volt. Már ahol tudtam a sárban vagy az út mellett az avarban haladni.
Ahogy emelkedtünk felfelé, úgy váltott az eső hóvá, illetve fehérré a táj. Bükkszentkeresztre már úgy érkeztem, hogy inkább havas volt a cipőm, mint saras.

Kereszten levő ellenőrzőpontban hosszabban időztem. WC intézés, kis felfrissülés (arcmosás), pár korty tea, illetve még töltöttem vizet a víztartályba. Néhány falatot is ettem, hogy legyen energiám, illetve pótoljam az addig elfogyasztottat.
Aztán igyekeztem tovább. Némi aszfaltos rész megtétele után jöhetett a természet. Fel és le. Kb. ez volt 6 km-en keresztül. A Szarvaskúti réttől újabb emelkedős szakasz jött úgy bő két kilométeren át. Ez volt az utolsó durvább mászás. Arra már nem emlékszem, hogy ebből mennyit futottam. Ekkor 18,5 km már megtettem. S mindenhol hó volt.

A táj gyönyörű volt, én pedig legtöbbször a földet néztem, azaz a lábam elé.
Amennyit tudtam, fotóztam, de akár ezernyi képet is csinálhattam volna, abból csak néhány jobban sikerült adta volna vissza, milyen csodaszép volt minden.
Volt olyan rész, ahol mintha alagútban mentem volna, mert a hótól elnehezült ágak behajoltak az út felé. Sokszor kétrét görnyedve haladtam lépéseken keresztül. Nem bántam. Így volt változatos a kirándulás.
A számomra utolsó ellenőrzőponthoz érve, ami 23,8 km-nél volt, már egy kicsit fellélegeztem. Tudtam, hogy Bánkútig már sokat nem kell mászni, de addig is még van 4 km-em a hóban.
Míg pecsétet nyomtak az itineremre, addig némi forró teát öntöttem magamba. Igen, cukrosan. Kellett a gyorsan felszívódó szénhidrát az utolsó szakaszra.

A fennsík fehérlett a lehullott hótól, ami még mindig apró szemekben szitált és a szembe fújó széltől a sildes sapkám ellenére a szemembe vágódott. Nem nagyon érdekelt, mert a táj szépsége lenyűgözött, illetve lefoglalt az előrehaladás.

Még korábban beszéltem a gyermekeimmel, hogy elég 11 óra tájban elindulniuk értem, mert fél egynél hamarabb nem leszek lenn Ómassán. Közben rájöttem arra is, hogy ugyan kiírtam nekik, hogy az összecsomagolt váltóruhámat hozzák el, de a kabátom ebből kimaradt. Még jó, hogy egy pulcsit utolsó gondolattal a táskába tettem.

Lassan Bánkút közelébe értem. Ismerőssé vált a táj. Megnyugodtam. Ekkor csörgettek meg a gyermekeim, hogy hova is kell pontosan megérkezniük. Pontosítottam a címet, és kis tétovázás után indultam is lefele a sípályán Ómassa irányába. Tavaly a Sárga jelzésen kellett haladni, most a járhatatlansága miatt átirányították a túrát a Kék biciklis útra. Azt gondoltam, hogy aszfaltos lesz, de ha az is volt, bár szerintem csak kővel felszórt, ledöngölt, nem sokat számított. Havas volt az is, így az előttem járók lábnyomaiban haladtam, bár itt csak 5-10 cm vastag esett.

Az utolsó 5 kilométer ugyan lejtő volt, de a végén már nagyon untam. Egy kanyarral vitt Ómassa fenti végébe, majd az egyetlen utcán kellett végigtrappolni a célig. Hogy ez a falu milyen hosszú, háborogtam. Mert ugye amikor már 32 km van a lábaidban, és a cél előtt jársz, még 5 méter is sok.

Aztán megpillantottam a kocsmát (söröző), ahol a célt elhelyezték, és előtte jobbra a piciny autómat, benne a két gyerkőccel. Minden fáradtságom eltűnt, olyan jó érzés volt őket ott látni. Ők csak értem jöttek, de nekem sokat jelentett, hogy valakik vártak a célban.

A sörözőben megkaptam a kitűzőmet. WC-ben egy kicsit megmosdottam, átöltöztem. A kisebbik gyermekem pedig segített a csomagjaimat kivinni az autóhoz.

Annak ellenére, hogy tartottam attól, a bal talpam nagyon ki lesz a 33 km-től (ennyit mért a gps-es órám), csekély fájdalmat éreztem benne. A fáradtság sem taglózott le. Szerintem sokat jelentett, hogy lejtővel ért véget a túra.

Még betértünk a plázába kajálni (én csak egy kávét ittam, mert éhes nem voltam), megvenni egy kézi turmixgépet a régi helyett, ami múlt vasárnap felmondta a szolgálatot. Aztán irány haza!

Ahhoz képest, hogy 33 km-t tettem a lábaimba, egész jól regenerálódtam. A talpfájdalmam is másnap reggelig tartott. Némi izomláz itt és ott, de igazából semmi.

Azt nem mondom, hogy a 65 km-t simán megcsináltam volna, mert nem. Talán, ha nem lett volna hó és sár. Meg talpfájdalom…