Kettővel ez előtti bejegyzésemet úgy fejeztem be, hogy ” Akarat, elszántság megvan, a többi pedig majd alakul”. Hogy lelőjjem a sztori “poénját”, ha jól belegondolok, a tegnapi maratoni táv lefutása így is volt.

Amit már pár hónapja a fejembe vettem, az az volt, hogy 4 órán belül lefussam ezt a 8 db kört, amiből a Barátság Maraton áll. Elméletileg hivatalosan 42,2 km, de nekem már másodszorra mér a Polar óra (két féle típus) 41,6 km-t. Szóval, kb. 600 métert elsunnyog a futó, illetve elmér az óra.
Maratont harmadszorra futottam ezen a rendezvényen, és eddig kedveltem. Szokás szerint 12 órakor közénk eresztették a félmaratonistákat és a 10 kilométereseket, és én pont féltávnál jártam,. Nekem nem igazán volt jó, mint később kiderült.

A cél megvolt, a tervezett tempót is belőttem, viszont azt nem tudtam, hogy fogom-e tudni tartani végig. Ugyan futottam hosszú távot a maraton előtti hetekben, de az terepen történt, nem aszfalton.

Mivel a párom vasárnap reggelig dolgozott, így tudtam, egyedül fogok menni a verseny helyszínére. Ő később jött ismerősökkel.
Jól aludtam, ébresztőre keltem, szépen összerendeztem a dolgaimat, elkészítettem a kulacsban cipelt frissítőmet, amiben életemben először BCAA-t kevertem. Kérdéses is volt, fogja-e bírni a gyomrom. Bírta.
Nyugodtan és időben indultam, a gyönyörű, napsütéses reggelen elautóztam Miskolcra. Kicsit hűvös volt, de tudtam, kellemes, jó idő lesz, simán tudok majd rövid ujjúban és rövidebb nadrágban futni. Majdnem, mint nyáron.
Elmentem a rajtszámomért, majd lassan készülődni kezdtem. Jó lett volna, ha van társaságom, miközben nem is igen vágytam rá. Persze, üdvözöltem néhány elém kerülő kedves futótársat. Aztán eljött a 10 óra. A rajtnál álltam, mikor észrevettem a páromat, aki engem keresett. Még volt pár percünk egy-két csókra, ölelésre, jókívánságokra, egyéb információcserére. Nagyon jó volt, hogy tudtunk találkozni, mielőtt elindították a maratonisták és az egykörösök mezőnyét.

A rajt után nekivágtam az első körömnek. Éreztem, hogy még be kell melegednem, bár mocorogtam egy kicsit a zónába állás előtt, de megszokta a szervezetem, hogy szinte minden futásomat kb. 10-15 perces lassú futással kezdem. Nyomtam, és ráragadtam az egyik ismerős csajra (nyulazott nekem tudta nélkül), aki hasonló tempóban ment, amit én szerettem volna tartani. Kb. 2 és fél körön keresztül láttam is a hátát, bár egyre messzebbről.
Futottam, de úgy éreztem, mintha csak loholnék saját magam után. Igencsak megkérdőjeleztem, hogy a tervezett tempót fogom tudni tartani ennyi kilométeren keresztül, illetve kicsit szidtam magamat, hogy miért nem aszfalton futottam az ajánlott, verseny előtti 30 km-t egy versenytempó közeli sebességgel (legközelebb ezt a hibát nem követem el), így most tudnám, mire számítsak, valamint a testem is tudná, mihez tartsa magát.
A párommal körönként legalább kétszer találkoztam. A 2. kör megkezdésekor kezembe nyomott két sótabit, hogy legyen nálam.
Vízzel, illetve banánmajszolással oldottam meg a frissítésemet, valamimt a magammal cipelt tojássárgájás, kókuszzsíros turmixommal (ami ugye BCAA-s volt most). Tán a 5. kör megkezdésekkor ittam egy 3-4 korty kólát, de meg is bántam a szénsav miatt.
A 4. körben úgy éreztem összerendeződöm a futással. Éreztem a flow-t és az erőt. Megelőztem két ismerőst is (köztük a csajt, akinek már a hátát sem láttam a 3. körben). Ők lassultak, én tartottam az iramot. Szóval, valahogy egyben voltam. A párom pár métert együtt futott velem, és biztatott, jól haladok, aztán ő is rajthoz állt. Így értem ebben a fantasztikus állapotban a rajt-cél zónába. Már messziről láttam az indulni készülő tömeget. Tudtam, egy-két percem van, és elsodornak. Mellettük elhaladva rám köszöntek az ismerősök egy-egy hajrával. Jólesett nagyon.
A frissítő pont kb. 30 méterre volt, ott gyorsan vizet vettem magamhoz (meg kis kólát), banándarabot ragadtam a kezembe, és indultam is tovább. A frissítő pontos hölgy is igen féltett, hogy mi lesz, ha a rajtoló tömeg beér engem. Már nyargaltam a lejtőn lefele, mikor a mezőny eleje elszáguldott mellettem. És a többiek.
Bár tudtam, hogy ők frissen, üdén kezdik a távjukat, de azért amortizálólag hatott, hogy húznak el mellettem. E miatt is vesztettem a flow élményből, amit a 4. körben elkaptam.

Újra vakegérnek éreztem magam, aki csak fut, ahogy tud (persze, nem teljes erőből, mert akkor mi lesz később), de nem tudam, hol vagyok, hogyan haladok. Nézhettem volna az órámat is, mert az átlag sebességemet mutatta, de inkább arra hagyatkoztam, hogy egyes körök végeztével megnéztem, mennyi ideje futok.
Szóval, nyomtam az 5. körömet, mikor egy kéz gyengéden megérintett a karomon. A párom volt, ahogy elhaladt mellettem. Hihetetlenül gyengéd érintés volt, és ezzel nem ijesztett meg, sőt éreztem benne a szeretetet, a drukkolást, az összetartozást.

Tudtam, lassulok, de még mindig az óra szerint jól álltam. Már a 6. körben azzal biztattam magamat, hogy már csak 2 kör van. Szakaszokat futottam. Olyanokat mondtam magamnak: “tudod, ezt a részt szereted”, “itt lehet csapatni”, “ezt majd csak túléled”, “ez, bár emelkedő, simán megfutod”, “ezt az emelkedőt már csak kétszer kell megfutnod”, stb. A 6. kör befejeztével ránéztem az órámra, és láttam, 2 óra 57 perc. Gondoltam, a 7. körben pihenhetek.
Mivel már előző körben éreztem, hogy a talpaim fáradnak (elkezdtek fájni), azon is elkezdtem szurkolni, hogy idő előtt nehogy bemondják az unalmast. A 7. körben a talpfájás mellé becsatlakozott egy bal combom belsőrészén térd felett egy fájdalom is. A balcsípőmből indulhatott ki a dolog, mert az meg néha bezsibbadva fájdogált. Remek. Néha elmúlt minden fájdalom, és el is felejtkeztem róluk a következő bejelentkezésig. Már vártam a frissítő pontokat (körönként kettő), hogy ott egy kicsit sétálhassak, miközben gyorsan magamba kortyolom a vágyott vizet. A megszokott víz és víz-banán kombón kívül már nem is igen mertem magamhoz venni egyebet, nehogy beálljon a gyomrom. A saját frissítőmet is csak a BCAA miatt kortyoltam, hátha csodát tesz, elmúlasztja a jelentkező fáradtságot. Ha-ha!

Az utolsó előtti kör tényleg átpihentem. Ez lett a leglassabb. Az utolsót még egy, a párom által kezembe nyomott sótabival kezdtem, és azzal az elhatározással, hogy megyek, ahogy tudok. A párom még odaszólt, ha igyekszem, az egyik előttem futó ismerős lányt még beelőzhetem. Látszott messziről is, hogy gondjai vannak. Persze jólesett volna a lelkemnek, hogy ha leelőzöm és előtte érek be a célba, de nem ez hajtott, hanem a tervem a 4 órán belüli beéréssel.
Tavaly, emlékszem, a 8. kört már szinte vigyorogva nyomtam, de kicsit alacsonyabb pulzussal és sebességgel, mint most.

Fájt már mindenem, de nem panaszkodtam. Még magamnak sem. Igyekeztem úgy futni, ahogy erőmből telik. Mikor azt hittem, már az utolsó tartalékokat élem fel, ránéztem az órámra. Kb. még jó másfél kilométer volt hátra. És pont beértem az előttem éppen sétáló ismerős lányt, aki gyomorbántalmakról panaszkodott nekem. Szóval, megnéztem az órámat, és az ütő állt meg bennem. 3:50-et mutatott az óra, ami szerint szűk 10 percem van beérni a tervezett időn belül, illete egy kisebb és egy nagyobb emelkedő addig.
Begyújtottam a rakétákat, és elhúztam a lány mellől. Lenyomtam a kisebb emelkedőt, a párom kezébe lendítettem a derekamról lekapcsolt kulacstartó övet, majd tepertem tovább. A hosszabb emelkedőig egy kisebb “szeretem rész” és egy hosszabb “nemszeretem rész” következett. Az emelkedő alján a célbaérkezős zenémre, Rocky Balboa futós zenéjére kapcsoltam, majd gyűrtem a métereket. Ilyen hosszúnak még soha nem éreztem ezt a szakaszt. Pedig csak 500 méter hosszú, és csak 10 méter a szintemelkedés. Végre befordulhattam a célfelé. A számot újra indítottam, és hol könnyezve, hol nevetve, de büszkén vágtattam az utolsó 100 méteren. Megint megcsináltam! Már nem érdekelt, mennyi idővel, csak az számított, hogy a célbaérek becsülettel megdolgozva a 42,2 km-ért.

A párom már ott várt másodmagával. Ha jól rémlik, talán egy futócsókkal köszöntöttük egymást, én még a befutásom hatása alatt voltam. Nyakamba kaptam a befutóérmet, majd egy hosszabb ölelésre is odamentem a páromhoz. Ő elküldött, hogy vezessek le (vagy csak nem bírja, mikor érzelmi kirohanásom van – sírás, meg ilyesmi). Ekkor néztem meg az órámat. A célbaérkeztemkor azonnal leállítottam, így az 3:59:44-nél fejezte be a munkáját. Az örömömet ez még csak fokozta: elértem a célomat. Megvan a megálmodott idő.

Innentől kezdve már csak ráadás volt, hogy 4. női beérkezőként dobogóra állhattam egy kupa átvétel erejéig.

Gyorsan lezuhanyoztam, ezután derült ki, hogy maradunk a díjkiosztóig. A szép, október közepi időjárásban, a kellemesen melegítő napon ugyan elücsörögtünk, míg az utolsó maratonista is beért, de már kezdtünk türelmetlenkedni csöndesen, magunknak.

Milyen konklúziót tudok a tegnapi futásomból levonni? Először is azt, hogy egy kicsit másként fogok legközelebb készülni rá (előtérbe helyezve más pulzuszónát), és az utolsó jelentősebb hosszút aszfalton, versenytempóhoz közel fogom megfutni.
Hála, mindenmással elégedett lehetek. És az most is bebizonyosodott számomra: az akaraterő és elhatározás, meg persze a hit, mindent visz.