Tényleg nem szoktam az apjuk ellen beszélni, és a saját tapasztalatomat, élményeimet sem osztottam meg az apjukkal kapcsolatosan a gyermekeimmel. Így tőlem nem hallhattak semmit.
Azt viszont nagyon viccesnek találom, és bizonyítéknak vélek, hogy nem vagyok “vak” (na, jó! hülye), amikor a két gyermekem egymástól függetlenül ugyanazokkal a tapasztalásokat (panaszokat) mesélik el nekem, amit én anno már megéltem a volt férjemmel.

És az a legviccesebb, hogy újra eszembe jutott az a megállapítás, amit a válásom idején és utána tettem: a saját édesanyukámhoz mentem férjhez. (Igen, otthonról “menekültem”. És persze, a sorsát nem kerülheti el senki. Meg ilyesmik.)

Úgyhogy szépen meghallgatom őket, és próbálom megértetni velük: az apjuk is csak egy ember.