Csodás hétvége után most itt ülök a munkahelyen, és úgy érzem, mintha egy úthenger átment volna rajtam. Nem tudom, mi árthatott meg. Talán a szombati terepfutó verseny? Mert már vasárnap reggel éreztem a csuklyásomban némi feszülést, mintha elaludtam volna. Mára már erősebb, pedig még elektromasszázst is kapott.

Szóval, a péntek délutánom sem telt unalmasan. Ha jól emlékszem. Megnéztem a Vuelta pénteki etapját, majd takarításba fogtam. Ahogy befejeztem, már hívott is a párom. Megbeszéltük, kivel mi történt aznap, és hogyan lesz a másnap. Még megkért, vegyek szombatra húst, amit majd meggrillezhetünk (ami végül nem történt meg). Ja, és pácoljam be.

Szombatra versenyen való részvétel volt beiktatva. Én csak futottam, a párom kerekezett is.

Szombat reggel magamtól keltem időben, így hamarosan ment a mosógép, indultam a boltba, hogy megvegyem az estebédünkhöz valókat, meg némi kaját a futáshoz.
Hazaértem után, teregetés, húspácolás, öltözés, és már érkezett is a férfim.

A rajt az egyik túraút egyik végén volt (a szomszédos nagyváros határán), és végződött fenn a Bükkben. Nem volt nagy táv, de végig emelkedett, különösen az első 3-4 km volt húzós. Nem ismertem az útvonalat, így a tervem az volt, hogy alkalmazkodom a körülményekhez.

Mivel korán érkeztünk, a rajtig még elég sok idő volt. A párom a célig elautózott, s otthagyta a kocsit a bringájával, hogy majd futás után lekerekezik vissza a rajtig, hogy az MTB versenynek is eleget tudjon tenni. Szóval, vártam, és egy pasival beszélgettem, aki szintén korán érkezett.

Miután visszaért a párom (lehozták autóval), bemelegítettünk, illetve a zöldben elintéztük a folyóügyeket (lehetett volna egy toi-toi, amennyibe került a verseny). A kis utca végén pedig kezdtek összegyűlni a futók, és az utánuk hamarosan rajtoló kerékpárosok, akiket egymás után indították.

A rajt után nekivágtunk az azonnal emelkedő útnak. Gyorsan szétszakadozott a mezőny. Én a végén indultam, s ott is maradtam. Nem tudom, előztem-e meg embereket, vagy engemet hagytak-e le. Már nem emlékszem. A pulzusom azonnal az egekben volt, igyekeztem futóléptekkel felhaladni, és felrémlett a helyi piros turistaút eleje, ami hasonló kvalitású, és ahová illene gyakrabban kijárnom, mert most kicsit gyorsabban haladnék, és nem köpném ki a tüdőmet e lassabb iramnál.

Aztán elég sokáig csak magam elé nézve gyűrtem magam mögé a métereket, majd kilométereket, és haladtam felfelé. Persze, egy idő után voltak olyan részek, ahol gyalogoltam, ahogyan körülöttem a többiek (két lány és egy velem korú csajszi). Aztán megszólalt a telefonon. Csak előbányásztam, s látva az ismeretlen számot, tettem is vissza, s lihegtem tovább. Pár perc múlva újra zenélni kezdett a teló. Most az egyik nagybátyám nevét láttam a képernyőn. A frász tört rám, hogy valami baj van, így felvettem. De csak munkaügy volt (ő is a cégnél dolgozik), megnyugodhattam.

Mikor már felvetődött bennem, hogy a versenyem csak abból fog állni, hogy egy meredek úton gyalogolva kapaszkodok felfelé, végre vízszintesbe fordult az út. Vagy majdnem vízszintesbe. De legalább már futó mozgást végezhettem, s voltak szakaszok, ahol még élveztem is. Kis lazítás után újabb emelkedések, de ezek már nem voltak hosszak és durvák. Így érkeztem el egy nagy lejtőhöz, amelynek tetejéről látszott a majdnem szemben levő cél és a hozzávezető kemény emelkedő. Mondtam is a kihelyezett szervezőnek, hogy ez a beetető lejtő, ugye. Majd levágtattam, és azzal a lendülettel és elszántsággal nekimentem a végső szívatós résznek. Becsülettel végigkocogtam. És még arra is volt erőm, hogy a fotós számára az emelkedő enyhébb részén mosolyt csaljak az arcomra. Hogy ez mennyire volt őszinte, azt csak én tudtam.

A célba beértem. Szerencsére elterelték a figyelmemet, így gyorsan feledésbe merültek az esetleges szenvedéseim. Mivel tudtam, hogy a párom a verseny bringás részére készül, nem hiányoltam a célban. Ahogy a dombról lefelehaladtam, jött is velem szembe kerékpárral együtt, hogy legurulhasson a rajtig. Meglepődött, hogy már be is értem. Gondolom, szeretett volna fenn lenni a beérkezésemkor, de elszámította magát. Gyorsabb voltam.

Lemosdottam, átöltöztem, és fenn a kilátónál a célban vártam, hogy a párom is bekerekezzen újra a célba.

Most, hogy belegondolok, szeretek rá várni a versenyeken. Mindegy, milyen eredményt ér el, én büszke vagyok rá.

A célba érése után lementünk a versenyközpontba, még egy kicsit maradtunk, majd irány haza, hozzám. Én kiszálltam, bepakoltam a kocsimba, és elautóztam hozzá, hogy a hétvége maradékát nála és vele töltsem.

A hétvégénk tulajdonképpen a lazításról szólt, még annak ellenére is, hogy vasárnap dél tájban sportoltunk egy kicsit: ő elment terepre bringázni, én meg 2 órán keresztül aszaltam magam a kora őszi meleg napon az aszfalton kocorászva – lassú futás alacsony pulzussal volt a feladat. Ha-ha! Hogy is gondoltam, hogy a magasabb hőmérséklet engedni fogja az alacsony pulzussal való futást? Ja, fel se merült bennem, hogy odakinn min. 28 C fok van, mikor a házban a lábaim készültek lefagyni (ez persze túlzás).

Háromnegyed úton betértem egy kocsmába vízért, s mivel csak 1,5 literes palackjuk volt, azzal futottam tovább. Eljutottam odáig, hogy mindegy mivel jár, csak ihassak.

A sport után gáztűzhelyen (!) megsütöttük az előző nap bepácolt húst, majd jöhetett a pihenés. Ő persze hamarabb megunta, és ment a dolgát csinálni, de én rajtam erőt vett az őszi légy effektus.

Még ma, hétfőn is ezt nyögöm, pedig a párom tett arról, hogy totálisan felfrissítsen.

Azt kell mondjam, hogy ez a hétvége a kiegyensúlyozottak, békések közé sorolandó. Hogy én változtam-e annyit, hogy így legyen? Nem, szerintem mindketten. Úgy érzem, még rugalmasabb és elfogadóbb vagyok vele kapcsolatban, és ez csak jó.
És szerintem ő is nyugodtabb, mert most úgy érezheti, meg tud adni nekem mindent, amit szeretne.
Maradjon is így, illetve csak jobb legyen!