Egy hete futottam, túráztam azt a jó hosszút. Siettem akkor nagyon, de így is 5 óra volt, mire a célba visszaértünk. Sokat nem is pihengettem ott, hanem ültem kocsiba, mert minél hamarabb a páromnál szerettem volna lenni, vele a legtöbb időt tölteni másnap reggelig, mikor neki munkába, nekem pedig haza kellett jönnöm.

Finom étellel várt. Meg kedves öleléssel, érdeklődéssel, hogyan is teljesítettem az TT-t. Hát, a szóból nem is igen fogytam ki. Meséltem és meséltem. Mert inkább csak fizikailag voltam fáradt, egyébként meg nagyon jó kedvem volt.

Másnap reggel irányoztam magamat haza. Tele voltam gondolatokkal az előző napi történet kapcsán, gyorsan le is írtam, ami bennem volt. De aztán sietnem kellett a gyermekeimért, mert ebédre voltunk hivatalosak a szüleimhez. Velük töltöttük a vasárnap délután nagy részét.

Rajtam kezdett érződni, hogy éjszaka nem sikerült kipihennem magamat (volt, hogy arra ébredtem, fájnak a lábaim, aztán visszaaludtam, de pár óra múlva már keltünk is). Így egy jó félórát aludtam is ebéd után, majd 4 óra után kezdtem nyűgös lenni, ásítozni. Egy óra múlva már irányoztam is haza magunkat.

Egy terhelőbb verseny, futás után sokszor az éjszaka nyűgösen telik. Vagy nehezen alszok el, vagy éjszaka kelek fel, s ezért-azért nem tudok aludni.

Szerencsére ez csak egy éjjelre korlátozódik.

Hétfőn délután újra a páromhoz autóztam meló után. Ezen a héten csak ez a délután és éjszaka adatott nekünk, így ki is használtuk.

Kedden délután bicikliztem egy jó órát. Szokatnom kell a hátsómat a nyergen való üléshez. Alakul. Most már nem fájt.

Csak szerdán reggel mertem elmenni kocogni. Alacsony pulzus (max. 128 bpm), és egy jó óra. Még fájtak a “fékező” izmaim a combjaimban. De szerencsére csütörtökre már úgy elmúlt, hogy egy erősítő edzést meg is csináltam. Igaz, a combizmok dolgoztatását kerültem. Pénteken már tudtam tempósat is futni.
Ma pedig egy közepes tempójú futás is ment beszélgetés mellett az unokatesómmal. Kíváncsi leszek a holnapi intervallumos futásomra…

Nos, azért nem volt olyan vidám a hetem. Meghalt az egyik nagybátyám, így a gondolataim sokszor jártak körülötte. Az utóbbi időben nem sokat találkoztam vele, de akkor is! Ha személyes hiányát nem is fogom érezni, de eltávozása újabb lökéssel erősítette bennem azt az irányt, hogy többet foglalkozzak a közeli hozzátartozóimmal, szeretteimmel. Több időt legyek velük, vagy ha kevesebb adatik meg, akkor az minőségi legyen.

De azon gondolat is feljött bennem újra, hogy mire érdemes fordítani az időmet, az energiámat a halálomig. Maradjak egy biztos fizetést adó munkában, vagy válasszam azt, amit tényleg szeretek csinálni, de ki tudja, milyen összeg fog belőle befolyni havonta?
Tudom, helyettem nem fog dönteni senki, ez számomra egy megoldandó, érzelmi helyzet.

Szóval, sok időm nem is volt a gyászra. A munkahelyen max arra van időm, hogy egyek, igyak, és pisiljek. A közeli boltba is csak azért megyek át, hogy egy kicsit tisztuljon a fejem.
Otthon pedig mindig elfoglalom magamat. Hol ezzel, hol azzal. Most a Vuelta nézésével.

De pénteken a temetésen már muszáj voltam szembesülnöm vele. A gyásszal.
És azt hiszem, leginkább a nagynénémet és az unokatestvéreimet könnyeztem meg.

A tor nagyon jól sikerült. Mert végre újra együtt volt a család. Azokat a rokonaimat is láttam újra, akiket már évek óta nem. Felidéződtek a régi családi összejövetelek pl. a nagymamám születésnapja alkalmából, vagy még régebben a szüretek, disznóvágások és egyéb alkalmak.

És fel is tettem magamban a kérdést? Miért nem tartom az unokatestvéreimmel a kapcsolatot? Olyan jó lenne többet lenni velük. Legalább a legközelebbiekkel. És ezen csak én változtathatok. Tudom.