Pár éve megkérdezték tőlem, hogy a maraton lefutása után mi jön. Szerintem akkor még csak az volt az első gondolatom, hogy egy még gyorsabb maraton, de persze a második gondolat már arról szólt, hogy az aszfalt helyett terepen fussam meg a 42,2 km-t. Persze, ha ebben a távban szintemelkedés van, akkor már nem 42,2 km-nek számít, hanem jóval többnek.
Ezt a célomat júniusban elértem. Lefutottam terepen a maratoni távot.

Ez után már az határozottan az ultratáv irányában akartam elindulni. Mind aszfalton, mind terepen. Az aszfaltos ultratáv még várat magára, de terepen már másodszorra vállaltam be 50 km-t. Egyszer februárban télies körülmények, és tegnap nyárias terepviszonyok között. Egyik ezért volt embert próbáló számomra, a másik amazért.

Kis naívan azt gondoltam, hogy ha száraz, nyári időben elindulok egy ilyen távon, akkor az sokkal könnyebb lesz, mint amit télen hoztam össze. Aztán a tegnapi nap bebizonyította, hogy fityfenét.

Tudtam, lesz szintemelkedés. Nem is kevés. 1893 métert ígértek a szervezők a 48,2 kilométeren. Láttam a szintrajzot, de úgy voltam vele, ahol tudok, futok, ahol meg nem, marad a gyaloglás.

Hogy mivel nem számoltam? Az kiderül a beszámolómból.

A héten nem akartam kihajtani magamat edzés terén. Egy kicsit még is sikerült. Ugyan szerda reggel egy 5 percet elmolyoltam rajta, hogy akarok-e én edzeni (erősítő) egyáltalán, mert inkább csak lógatnám a lábamat. Aztán még is csak belehúztam. Annyira, hogy még pénteken is izomlázat nyögtem. Ezen csak nevetni tudtam.

Szóval pénteken délután már csak feküdtem, lazítottam. Meg persze összekészítettem másnapra a holmimat. Hátizsák a víztartállyal, kaja, meg egy-két hasznomra válható dolog.

Szombaton korán keltem, mert ugye az elsők között szerettem volna indulni a túrán. Sikerült is a tervem. Már 6:45-kor leparkoltam, becsekkoltam, és összefutottam az egyik ismerős futótársnővel. Már volt egy-két versenyünk (nem terepen), amit együtt futottunk meg, most megint bevállaltuk egymást.

Mivel ő pulzus alapján futott, ezért úgy gondoltam, egy darabig megyek vele. Aztán, ha úgy érzem, majd különválunk. Ez az utolsó méterig sem sikerült. Hogy miért? Mert amíg ő gyorsan gyalogolt, addig én csak úgy tudtam vele tartani az iramot, ha kocogtam mellette. Még később is, mikor az emelkedőkön elhagytam, egy pár perc múlva beért, mikor megálltam tájékozódni, vagy éppen szusszanni egyet.

Szóval, együtt indultunk, és az első 5-6 km-nél sikerült is eltévednünk. Hiába jelzett a gps-es Polar órám, hogy “wrong direction”-ba haladunk, és fütyültem rá, gondoltam, elvesztette a gps jelet, ezért nem tudja, hogy mi igenis jó irányba haladunk. Aztán kb. 2 km múlva kiderült, érdemes az órára hallgatni a következő 42 km-en keresztül.
Jól is tettük, mert párszor kihúzott minket az eltévedés csávájából.

Visszatértünk a rendes útra, ami tulajdonképpen az elindulástól kezdve emelkedő volt 10 km-en keresztül. Volt ugyan az eredeti útvonal 8 km-nél egy frissítő checkpoint, de ott csak csippantottunk, majd haladtunk tovább felfelé, hol futva, hol gyalogolva. Én meg iszogattam a víztartály vizét. Ami csak 1 liter volt. Hamar kiderült, hogy bizony ez kevés. Főleg úgy, hogy még 3,5 km pluszt beletettünk. Őr-kőn azt gondoltam, hogy jaj, de jó, innen száguldunk lefelé. Nagy lótúrót! Még volt egy csúcs 4,5 km-re, addig ha volt is lejtő, az szinte futhatatlan volt a mi lábainknak. Én már akkor nagyon porzottam, és még volt 5 km lefelé a következő ellenőrző pontig, ahol vizet is tankolhattunk. Hát, mit mondjak! Ilyenkor tudja meg az ember, milyen fontos is a víz. Volt egy szem rágóm, azt kaptam be, hogy legalább annak rágása termel valamennyi nyálat a számban, és így legalább ott nem fogom érezni a vízhiányt. Azonban a szervezetem már nagyon kívánta a folyadékot.
Persze, ha magasra felvonszolja a sejhaját az ember, akkor onnan le is kell valahogy jönni. Hát, kaptunk is a lábaink alá meredeket. Itt már a combjaimon megéreztem a hosszantartó lejtmenetet. Ajjaj! És még van hátra 30 km, gondoltam.

Stimecz-házhoz érve ráraboltunk a kútra. Azt sem tudtam, hova töltsek elsőnek vizet: a hátitartályba, vagy a pocakomba, vagy … Lényeg, hogy akkor minimum fél liter vizet magamba öntöttem, két litert a tartályba, és 2 decit a kis kulacsomba. Ez a mennyiség a következő állomásig elég is volt. Persze, kb. 250 m szintemelkedés volt következő 4,9 km-ben.

A Tamás-kúti ellenőrzőpontnál muszáj volt jobban feltankolnom kajával. Még egy Hell energiaitalt is megittam, ami nagyon hasznos tett volt tőlem. Ekkorra már az útközben megivott 2 liter víz is felszívódott annyira, hogy a testem kezdett észhez térni. A turistaháznál jó pár túratárs evett-ivott, ismerőssel is összefutottunk, így egész jó hangulatom lett. A futótársnőm ezúttal is hamarabb akart indulni, mint én, így személyes hajcsárnak tituláltam. Kb. eddig a pontig volt ez a felállás. Aztán már fordult a kocka.

Ettem és ittam, újra 2 liter folyadékot cipeltem a hátamon, plusz 2 deci a kulacsban, és azt hittük, innen megyünk lefelé. Aha! Nagy sóhajjal vettük tudomásul, hogy újabb meredek emelkedőt kell megmásznunk, mielőtt lejtőzünk.
Továbbhaladva aztán 8-9 km-en keresztül valóban ereszkedtünk lefelé. De addigra már kezdett fájni minden lépés. Nekem legalábbis a talpam fájt. Ezt a nyűgöt a következő 2-2,5 km-es emelkedő (300 m szintemelkedéssel) feledtette. Itt váltam én a hajcsárrá. Az Ódor-vári checkpointhoz én értem fel először. Társnőm mondta is, ha nem megyek előtte, azaz diktálom az iramot, akkor még nem itt járna.

Ettünk-ittunk, vizet töltöttünk, és folytattunk az utunkat. Már meg sem lepődtünk, hogy még 20 m szintemelkedés várt ránk, mielőtt a lejtős részhez érünk.
A “tetőre” felére egy tar részen vezetett át az út hihetetlen csodálatos panorámával szegélyezve. Fotózás, videózás kipipálva. Ez a csodás szakasz a lelkemet is helyre rázta. Egy ideje már egyébként is jó hangulatom volt, ez még jobban dobott rajta.
Nos, a lejtmenet nem volt annyira kényelmes. Fájó alsóvégtaggal semmiképpen. Ráadásul az utolsó 1-másfél km aszfaltos volt, amit terepcipővel megfutni sokkal amortizálóbb. No, de lekocogtuk, legyalogoltuk ezen nehézséget is. A Barát-réti frissítőnél már 46 km volt a lábunkban, és még várt ránk 8 km. Benne egy 4 km 300 méteres szintemelkedés, és ugyanennyi lefelé.

Ezt csak úgy lehet megcsinálni, ha nem gondol bele az ember, csak teszi az egyik fájó talpát a másik fájó elé, és nyomja vagy futva, vagy gyalogolva. Az emelkedőn már csak ez utóbbi. Ilyenkor már tényleg igaz: “szarok bele, szól a zene“. Szóval, elől haladva gyűrtem a métereket és a kilométereket fel a kilátóig. Hogy értem fel, nem tudom, de elég vidáman köszöntöttem az ott üldögélő párt, akik a panorámát csodálták. A társnőm is lassan felért, majd leült. Én még kerestem a matricákat, amiket ott kellett volna találnunk, hogy azzal bizonyítsuk, oda is felmásztunk, de nem volt ilyen. Mint később kiderült, mások is így jártak. Valakiknek megtetszettek annyira, hogy magukkal vitték. Vagy valami ilyesmi.
Szóval, mondtam a kollegínának, indulás, mert vár ránk a cél. Meg egy kis emelkedő. A változatosság kedvéért. Aztán nyomhattunk lefelé. Hát, a vizem addigra megint elfogyott. Így dupla igyekezett volt bennem, hogy minél hamarabb leérjünk. De az út nagyon köves volt. Így is fájt minden lépés, ez még rátett egy lapáttal. Nem részletezem a kínjaimat, viszont annak örültem, hogy már futótársnőm is letojta, merre van a hivatalos út, s csak azt nézte, melyik vezet minél hamarabb és egyszerűbben a célhoz. Szerencsére ismerte már azt a környéket.

És igen. Eljött a pillanat! Beértünk. 53,75 km-t mért az órám, mint megtett km-t, és 2055 m szintemelkedést. Így tutti meglett az ultratáv.

Most kipihenem a fájdalmakat (fáradt nem vagyok), és betervezem a következő hosszabb távot. Valamelyik hegységben.