Tök bírom az olyan emberkéket, akiknek jó a beszélőkéje: úgy forgatják a szavakat, hogy az mindenképpen humoros lesz. A topikon is van egy pacák, néha megjelenik és önti magából a hülyeséget, de olyankor legszivesebben össze-visszapuszilgatnám. Persze nem lehet. Legfeljebb jelképesen. 

Egyszer én is kaptam hasonló bókot. Az egyik baba magazinban megjelentették a szüléstörténetemet, utána még egy-két levelemet. Természetesen az ismerősök gratuláltak. Az egyik csaj akkor megjegyezte, hogy ő nem tudná így leírni. Mert szerinte az én fogalmazásom jól sikerült. Ezen elgondolkoztam. Nem azon, hogy én hű-de-milyen-jól-írok!, hanem hogy vlki nálam is rosszabbul írhat. 🙂

Régen az írás tök természetes volt számomra. Írás egyenlő a levélírással. 🙂 Ugyanis akkor tudtam és tudok igazán fogalmazni, ha van, akinek megírhatom. Ja, és ha érzelemből jönnek a szavak. 

Sose gondoltam arra, hogy én esetleg szépíró legyek. Annyira nem vagyok művészlélek. Önbizalmam hozzá pedig végképp nincsen. Esetleg a tánchoz már lenne. A hastánc most a kedvencem. Persze imádom a latintáncokat is. Csak képzettségem nincsen. Az alapokig jutottam el. De így is jó. Ez van. Ha a sors úgy hozná, akkor többet fogok ebből is tudni.