A múlt héten már a közepébe csaptam a lecsónak. Az új rendelések hozzám érkeznek be, nekem kell velük foglalkoznom. És kapom a segítséget a kintiektől, mert szükségem van rá: folyamatában derülnek ki dolgok, amiket még nem tudok, pedig alap információk, feladatok.

A múlt héten derült az is ki, hogy az edzőm felhagy az edzősködéssel, és olyan irodai melós lesz, mint én. A szükség nagy úr, megértem. Kapok másikat. Igaz, közben én sérültem le, így csütörtöktől egy centit sem futottam. Talán csak a buszhoz. Már egy ideje (pár hónapja) fáj a jobb lábam második ujja tövében az ízület, izom, tököm tudja mi. Gondoltam, előbb-utóbb csak meggyógyul magától. Aztán múlt szerdai intervallumos futás közben már a vádlim is folyamatosan fájt, mivel a lábfejemben érzett fájdalom miatt óhatatlanul módosítottam a futó mozgásomon, így másként kezdtem terhelni a vádlim izmait. Be is ragasztottam tapasszal este. Ugyan azóta nem tapasztaltam semmi rendellenességet, de a lábfejemben igen, és emiatt egy pici motivációm sincsen a futáshoz.

Pár éve még simán elindultam futni bármilyen lábfájdalommal, de már csekély türelmem és lelkierőm van mindehhez. Ugyan volt egy-másfél évem, mikor élveztem a sérülésmentes futást, edzést, viszont az elmúlt 3 év túl sok erőfeszítést és erőt kívánt tőlem a változások, a helytállások miatt, és azzal, hogy leginkább csak magamra számíthattam, mert nem volt kire támaszkodjak. Őszintén szólva nem azt érzem, hogy mind ettől megerősödtem, és “ide nekem az oroszlánt!”, én már mindenre is képes vagyok.

Hogy mit érzek? Egyensúlytalanságot, talajvesztettséget. Keresem a helyemet, a megállapodást. Szeretném, ha a “gyökereim” végre talajt fognának, és ne csak léteznék a világban, hanem élnék is.

Az elmúlt évek nagyon kevés emberhez voltak kegyesek. Ilyen-olyan módon meg lettünk rángatva. Sokan küzdünk, mint malac a jégen, hogy talpon maradjunk. Mindenki más kereszttel egyensúlyozik a vállain. Sajnos, a környezet is egy fel- és kifordult világ, ami egyáltalán nem azt támogatja, hogy egy hamar egyenesbe jöjjön az ember. Abszurdisztán rohadt egy ország.

Két hete a szüleimnél voltunk. Ebéd után a gyerekeimmel és Apuval a jelen helyzetet kezdtük el kinyekeregni magunkból. Az értetlenség és az elkeseredettség beszélt belőlünk. Anyám ránk szólt, hogy “jaj, mit kell gyűlölködni”, stb. (Nem mintha ő lenne a pozitív gondolkodás és elfogadás nagyasszonya.) Nem bírtam szó nélkül.

– Anyu! Szeretnénk kiventilálni magunkból az érzéseinket. Máshol ezt nem tehetjük meg. Legalább családi körön belül mondhassuk el, mennyire sz@r ez az egész – mondtam, valahogy így.

Tudom, már korábban írtam erről, de még mindig csipkedem magamat, hogy ez nem egy rémálom, ez valóban megtörténik. Talán az a baj, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek kis buborékjában nőttem fel, ami biztonságot adott, egy hitet abban, hogy a világ jó, és mindenki (kivéve a bűnözők) azt akarja, hogy előre menjenek a dolgok, és mindenki jól járjon: mind anyagilag, mind egyéb szinteken. S nehéz megemésztenem a jelenlegi helyzetet. Felfogom, mi zajlik, aztán visszamenekülök a szűkebb világomba. Hát, így.

Nothing special, nothing new.

Hirtelen elrepült a hét. Kedden már azt éreztem, hogy temérdek nap van a hétből mögöttem, és mikor belegondoltam, rájöttem, hogy csak a hétfő.

Már önállóan is dolgozok, de még számtalanszor kell a segítség, a magyarázat, hiszen eddig sok mindent más szervezet csinált meg helyettem a korábbi munkahelyeimen, itt pedig ezek a munkaköröm részei. Ha egyszer végre betanulok, akkor elmondhatom, univerzális vagyok. Minden IS.

A héten nyert értelmet – azaz használatot – az Ausztriában kapott (összezárható) céges esernyő. Bár eddig nem nagyon voltam esernyő-cipelő, és még egy hete is úgy gondoltam, minek a buszon való utazáshoz, de a héten bebizonyosodott, jó, ha nálam van. Szerdán az Örs környékén, pont mikor a buszom odaért, leszakadt az ég. Valahogyan meg kellett közelítenem a hazaszállító másik buszt, ami kb. 100-150 méterre volt. A járdán, az utcán hömpölygött a víz, s ha fentről érkező eső elöl sem tudom valamivel védeni magamat, akkor tetőtől talpig szétázok 1-2 perc alatt. Így csak térdig lettem csuromvíz a cipőtől kezdve. Persze, az otthonom környékén száraz, napos idő volt, nyoma sem volt esőzésnek, ezért elég nehéz lett volna bárkinek is megmagyaráznom, miért tudom a cipőmből, zoknimból és a nadrágszáramból a vizet csavarni. Már ha megkérdezte volna egyébként valaki.

A reggeli párás idő külön bónusz a futáshoz vagy bármilyen mozgáshoz. A szobai hőmérséklet- és páratartalommérő kis műszer pár napja szorgalmasan villogtatja a piros lámpácskáját: valamit csinálj, mert durván párás a szobában a levegő. 60 % felett szokott lenni. Ma reggel 69 %-ot láttam. Nekem ez felüdülés a téli, mínuszokban összehozott 20 %-hoz képest, amikor éjjel konstansan dugult az orrom, viszketősre száradt a bőröm.

Reggel azért osztottam-szoroztam, hogy akarok-e én bent edzeni és duplán izzadni, vagy kihagyom az erősítést. Aztán eszembe jutott, hogy előveszem a TRX-et, hiszen akkor szoktam használni, amikor nem akarom nagyon meglihegtetni vagy megizzasztani magamat. Lenyomtam egy jó kis edzést, de még így is folyogatott rólam a víz.

Ugyan a munka még nem fárasztó, és az elmúlt két nap különösen nyugis volt köszönhetően annak, hogy egyes országokban ünnepnap volt tegnap, mégis várom a hétvégét. Nyugalomra, lábfelrakásra és semmitevésre vágyok.

Hétközben általában még szoktak terveim lenni a hétvégére (a futáson, a takarításon és a mosáson kívül), aztán ahogy péntek este vagy szombat reggel lesz, – hipp-hopp! – motiválatlan leszek bármihez is. Nem úgy a sorozat-, a film- vagy a kerékpárversenynézéshez. A kis nagyikockákat is horgolgatom, hogy egyszer csak legyen annyi, hogy kijöjjön belőlük egy normál méretű takaró.

A húzódzkodást most egy kicsit hanyagolom. Esténként ritkán jut eszembe, pedig elég gyakran elhaladok a rúd alatt lévén, hogy a szobám ajtajába lett felszerelve. De továbbra is erősítek karra, vállra, hátra, így talán sokat nem esek vissza. No, majd…

Dolgozok, azaz dolgozgatok. Mindig van feladat, mindig van, mit csináljak. Már a rendelésekkel is foglalkozok.

A múlt hét rövid volt, és gyorsan elrepült.

Ami a lényeg, hogy még továbbra is jól érzem itt magamat, és a munka is remek lesz. Sok minden a feladatom, de éppen ezért nem lesz unalmas. Van elvárás, de mindent is megkapok ahhoz, hogy jól és sikeresen végezzem a munkámat. A kollégák érdeke is, ezért segítenek is, ahol tudnak.

Futás: nos, úgy döntöttem, ez éven nem a születésnapomon, vagy közvetlen környékén fogom lefutni az éveim számát. Még csak-csak megcsinálom a rövidebb edzéseket, de a vasárnapi hosszabb futásaim mostanában kudarcosabbak. Valahol február-március környékén vesztettem el a fonalat, amikor még úgy volt, hogy áprilisban félmaratont fogok futni versenyen, és erre készített fel az edző. Mivel már nem regenerálódok olyan gyorsan, hogy elbírjak heti két intervallumos edzést magas pulzussal, plusz még egy hosszúfutást, ezért akkor tájt jött elő a fáradtság, amiből már úgy tűnt, kijöttem három héttel ezelőtt, viszont újra rendszeresen korán kezdtem kelni hétközben, illetve a vonatos mizéria miatti éjszakázás is betett. Úgy néz ki, újra visszaesetem a krónikus fáradtságba. Mivel most a legfontosabb a munkahelyen való helyt állás, nincs erőm koncentrálni még az 51 km-re való készülésre is.

Egy szóval, elhalasztottam a “nagy eseményt” augusztus végére. Nem tudom, addig mi minden fog történni, de talán beszokok a munkahelyi dolgokba, és lesz türelmem másra is.

Talán fogyok is majd. Bár eddig minden ilyen kijelentésem után inkább felszedtem 1-2 kilót pluszba. Ugyan még nem gurulok, és tudom, más ezzel az alakkal, testtel simán kiegyezne, de én bele szeretnék férni a tavalyi ruháimba, amik már régen nem olyan méretek, amiket akár 5-10 éve hordtam. Fogjam a nyuszira?! Vagy a változókorra?!

Piszkál a dolog. Mert edzek, rendszeresen. Oké, a kaja terén egy kicsit elengedtem magamat az utóbbi egy évben, de már tényleg unom, hogy folyton megvonjak magamtól finomságokat, mert akkor hízok. S őszintén szólva, volt, hogy hetekig megtettem ezt, még sem távozott egy deka sem. Akkor meg minek?!

Úgyhogy küzdök az “el akarom magamat így fogadni” és a “le akarok fogyni” megoldások közötti választással. Aztán ott lyukadok ki: tudtommal egészséges vagyok, és végülis ez a lényeg.

A múlt hét további része nyugodtan, és különösebb extra esemény nélkül telt.

Péntek délután már úgy buszoztam haza, hogy csak pihenésre vágytam, de még nem ért véget a napom. Egy régi ismerős jött hozzám oldásra. Azonban tudtam jól, hogy bármennyire is fáradtnak érzem magamat, a másikra való figyelés, a vele való foglalkozás kikapcsol, szinte feltölt. Hiszen olyasmivel foglalkozom, amit szeretek csinálni. És így is történt. Ennek ellenére, mikor nyolc óra tájban elbúcsúztam tőle, örültem, hogy végre feltehettem a lábaimat (leginkább erre vágytam).

A szombatom a szokottaknak megfelelően zajlott. Majd’ 10 órás, nyugodt alvás után hagytam bőven időt a kávézásra, a felébredésre, a nap folytatására való felkészülésre. Aztán elautóztam a Naplás-tó feletti kiserdőbe, hogy az az napra betervezett másfél órás futást ott körözve tegyem meg. Normál esetben már a futásom része lett volna az oda- és visszavezető út, viszont muszáj volt bevásárolnom is, és nem akartam húzni az időt azzal, hogy először még lezuhanyzok otthon. Illetve annyira motiválatlannak éreztem magamat a futáshoz, hogy ez is egy csábítás volt. Még így is folyton abba akartam hagyni a futást. Pedig erdőben voltam, nem volt még elviselhetetlenül meleg, és a lábaim is elég jó erőben voltak.

Egy óra is eltelt, mire némi lelkesedést éreztem magamban. Talán azért, mert egy nyuszkóval találkoztam, aki miután meglátott, sarkon fordult, és pillanatok alatt elügetett.

A bolt után gyorsan megfőztem az ebédemet, néztem egy kis Girot, majd kettőkor elindultam a színházba Macskákat nézni. Némi várakozás volt bennem, de leginkább kíváncsiság. És – to tell you the truth – már az első felvonás alatt megjelent bennem a csalódottság (valószínűleg a mellettem ülő idősebb párban is, mert már az előadás alatt éreztem ezt, illetve a szünet után nem is ültek vissza a helyükre). Nem hiszem, hogy az előadók hibája volt, hanem inkább abból ered a csalódásom, hogy mást vártam. Azt hittem, hogy egy kerek történetről szól a musical, s nem egy-egy macska bemutatásáról. A második felvonásban némi sztori is bekúszik, de, ahogy utólag olvasom, végülis megzenésített versekből áll. Romhányi József igazán színvonalasan fordította magyarra őket.

Mégis békésen, lelkileg feltöltve ballagtam a metróhoz. Szépet láttam és hallgattam. Kulturálódtam.

Vasárnapra két és félórás futóedzésem volt tervezve. Mivel megígértem az edzőmnek, hogy ezt mindenképpen normális terepen futom, ahol van tényleges szintemelkedés is, ezért minden motiválatlanságom ellenére bevágtam magam az autóba, és átmentem a budai oldalra. Egy régi körömre mentem, amit mindig is szívesen futottam másfél-két éve, ezzel is növeltem a futás iránti kedvemet. Ilyenkor ajánlatos nem gondolkodni, csak cselekedni.

Tényleg igyekeztem szeretni az egészet, de annyira erőtlennek éreztem magamat (talán a menzesz is tett erről), hogy végig csak azt a szöveget fogalmazgattam magamban, amiben az edzőmnek arról “sírok”, mennyire sz@rkupac voltam erőnlétileg. Ezen állapotomat tapasztalva erősen megkérdőjeleződött bennem, hogy pár hét múlva én 51 km-t fussak terepen.

Egy 15 perces pihenőt kaptam bő másfél óra után, ugyanis belefutottam az egyik futóedzőnőbe – mindkettőnk meglepetésére – az edzőcsapatból, ahol az én edzőm is van. A csacsogásunk után nem túl lelkesen, de tovább indultam, hogy a maradék 50 percben még másszak két dombocskát.

Becsületesen befejeztem az edzésemet, és közel elégedetten bontottam ki a hűtött alkoholmentes sörömet. A benne levő szénhidrátért megdolgoztam, még akkor is, ha közben nyűglődtem.

Otthon azért egy kicsit meglepődtem a feltöltött edzést megnézve. A stravan láttam, hogy két szegmensen is a legjobbamat, egy harmadikon pedig a második legjobbamat kocogtam meg. Egyből másként láttam, látom magamat. Azért mégis csak fejlődtem valamit, még úgy is, hogy leginkább síkon futok, és több lett a súlyom is.

A vasárnap délután részét Giro nézéssel töltöttem, illetve pihentem, pihentem és pihentem.

Jól jött a hétfői bónusz nap. Egy reggeli egy órás súlyzós edzés után jöhetett a takarítás, mosógép indítása kétszer is. Délután még főzést is megejtettem, mert kellett a kaja a heti ebédhez. Egyébként pedig próbáltam valami szórakoztató filmet nézni. Nagyon ilyet nem találtam, végül a Grace klinika előtt kötöttem ki. Rájöttem, nézhető. Patrick Dempsey is. 19 évadja van, szóval van, mit néznem.

A kedd a heti hétfő. A munkahely még mindig szimpatikus, bár még nem csinálom a tényleges munkámat, csak a kiegészítő, mellékes feladatokat. De legalább hasznosnak érzem magamat, és már ott tartok, hogy el is felejtettem a sikertelenség érzését.

Mondtam már, hogy kaptam egy iPhone-t munkatelefonnak?! Úgyhogy már két mobilos lettem. Menő csaj vagyok. (Ha-ha-ha!)

Ébredés előtt az álmomban egy trapéznadrágot próbáltam lerajzolni, amivel elmagyarázhatom, milyen nadrágról is lenne szó. A konkrét történet már nincs meg, de bennem maradt annak az igyekezetnek az érzése, amellyel a magyarázó rajzot akartam megalkotni. Ugyan nem tudom, miért nem ment a rajzolás, hiszen alapvetően meg van a kézügyességem hozzá, és egy trapéznadrág leképezése nem oly nagy dolog. Szerintem.

Úgy ébredtem, hogy ne, már! – még aludnék. 10-15 percbe tellett, mire már tisztult a kép. Örülök, hogy hosszú hétvége lesz, így 3 éjszakám lesz aludni. Szerencsére, előrelátóan, a holnapi színházjegyet is úgy vettem pár hónapja, hogy a délutáni előadásra szóljon, és már bőven hazaérjek lefekvési időre. Ja, a Macskákat nézem meg.

… az előző bejegyzés folytatása!

Ott fejeztem be, hogy remélem, elfogadható időben érek majd haza, és tudok egy rendesebb mennyiséget aludni, stb, stb.

No, egy darabig valóban hasított a vonat Budapest irányába. Egy félórája ültem a vonaton, s úgy gondoltam, itt az idő a WC-re menésnek, ha már eddig őrizgettem a fáradt folyadékot. Még elszórakoztam az “automatikusan” nyíló ajtóval, ami a vagon előterébe vezetett (nem akart nyílni magától), majd csak sikerült elintéznem a folyó ügyeimet. Kilépve az WC-ből érzékeltem, hogy már áll a vonat. Akkor még ezt nem tartottam különösnek. Végül ebből a megállásból egy másfél órás veszteglés lett Götzendorfban. Mint kiderült, a vonal egyik szakaszán az extrém időjárás miatt műszaki probléma akadt. A kalauz időközönként informált minket németül és angolul, hogy még mindig fennáll a probléma, s egyelőre nem megyünk tovább. A MÁV honlapja már azt is közölte, hogy az osztrák oldalon két település között vált járhatatlanná a vasúti sín.

Mi, az utasok, viszonylat nyugodtan üldögéltünk, vártunk, abban a tudatban, hogy ezzel a vonattal fogunk valamikor tovább utazni. Ez 8 óra körül módosult. Leszállítottak minket, hogy majd autóbuszok jönnek értünk, és visznek a határra.

A kis állomáson, ahol csak a fű, bokor és fa nőtt este ilyen tájt – meg néhány taxis utas reményében -, a reménykedő utasok toporogtak csomagjaikkal, és próbáltak egymástól, külső személyektől, MÁV-tól, OBB-től, innen-onnan információhoz jutni, mi is lesz velük, velünk, merre és hogyan tovább, hiszen egy darab busz sem akart megérkezni. Már negyed 11 volt, mikor azzal jött egy talpraesett fiatalember (valahonnan megtudta), hogy nemsokára érkezik egy vonat, ami elvisz minket egy következő állomásra, ahol várnak a buszok. Így is volt. Feltódultunk a vonatra, majd leözönlöttünk a következő állomáson, és iparkodunk ki. Fel a buszokra, majd Parndorfban leszálltunk. Ott megint kaptunk valakitől az infót, hogy a kettes vágányon vár egy vonat (mint később kiderült már egy órája egy másik megállított vonat utasaival), ami elvisz minket a határra. Ugyan Győr volt rá kiírva, de végül Hegyeshalom lett a végcélja. Ide érve jött egy újabb infó, hogy nemsokára indul egy railjet, ami elvisz minket Budapestre. Tódulás kifele, tódulás felfele arra a bizonyos vonatra.

Már majdnem nyugodtak voltunk. De az elmúlt órák tapasztalatai alapján úgy voltunk vele: nyugtával dicsérjük majd a napot. Majd akkor iszunk a medve bőrére, ha már otthon az ágyban fekszünk pizsiben, hálóingben a kismacival a hónunk alatt.

Nem tudom, hogy menetrendszerinti járat volt-e, de a kalauzok tojtak arra, hogy a vonaton nagy részben egy viharvert utastársaság ül, minden féle viszontagsággal a háta mögött, és a tagjainak ugyan van vonatjegye Budapestig, de már senkit sem érdekel, milyen vonaton és hol ül, csak jusson már haza. A vasutasok ügyet csináltak abból, hogy az első osztályon nem ülhet másodosztályra szóló jeggyel rendelkező ember, illetve ha nem railjetes a jegye, bár Bécsből utazik Budapestre, fizessem meg a két féle jegyár közötti különbséget. WTF??? Minimum egy pohár pezsgőt kellett volna felszolgálniuk a sok kellemetlenség elviselésének ellensúlyozására.

Végül megérkeztünk a Keletibe. A kisebbik gyermekemnek így csak oda kellett kijönnie elém autóval (megkértem szépen), s nem Götzendorfba, mert eleinte ez a verzió is felmerült. Még egy házaspárt leszállítottunk a 18. kerületbe, aztán mi is hazatértünk. Végre, miután egy-két dolgot elrendeztem otthon, vízszintesbe kerülhettem, és egy 5-10 perces lábfelpolcolás után jöhetett az alvás.

Szerencsére még este 10 órakor az új főnököm küldött egy sms-t, hogy elfelejtette mondani, elég később bemennem az irodába, pihenjem ki magamat. És akkor még nem is tudta, milyen kálvárián mentem keresztül hazafelé! Ugyan megírtam válasz sms-ben, de mint ma reggel megtudtam, ezt ő nem kapta meg. Az új, céges iPhone beállítási hibája okán lehetett ez vajon?!

Szóval, ma reggel nem siettettem az ébredést, de már félnyolckor kukorékoltam, és főztem le a kávét a napkezdéshez.

Úgyhogy mára kútba dobtam a sportolást, örülök, ha esetleg egy rövid sétára futja.

A munkahelyen is csöndes napom lett, még nem kellett nagyon bonyolult, odakoncetrálós dolgot csinálnom. Lassan pedig indulok is haza – busszal.

Mentálisan megterhelő. Mégis maradnék. Szimpatikus, kedves osztrák (vagy született szerb és szlovák) kolléganők okítottak. Angolul.

Fura, hogy ahelyett hogy javult volna mára az angolom, délutánra eljutottam odáig, hogy egyszerű szavak nem jutottak eszembe. Viccesen azt mondtam: már a nevetet sem tudom elmondani angolul.

Már a vonaton ülök, pár perce indult el Bécsből. Úgy hasít a railjet a síneken, mintha jégen siklana, vagy puha felhőkön úszna.

Holnap újra a magyar irodában kezdek reggel nyolc órakor. Még előtte jó lenne futni. 50 perces könnyed edzésem van kiírva. Ha nem túl későn érek haza, és sikerül egy elfogadtató mennyiséget aludni hajnal 4-ig, megyek majd futni. Azért is.

Most fáradt vagyok. Az biztos.

Eddig pozitív tapasztalatom van az új munkahelyet illetően. A főnököm és – egyelőre – három kollégám kedves, szimpatikus, és örülnek, hogy végre sikerült egy embert felvenni a 3 hónapja üres pozícióba. És még keresnek egy embert, aki a másik üres helyet fogja betölteni.

A főnöknőm elmondása szerint nem egyszerű a dolog, mivel bár van bőven beadott pályázat, viszont valami mindig hiányzik. Leginkább az angol nyelv tudása. Papíron elvileg van, de már gyakorlatban még az alap kérdés megválaszolása sem megy: How are you? (Az álláshirdetésben viszont elvárásként jelenik meg a min. középfok.)

Tudom, vannak emberek, akiknek dupla-tripla erőfeszítésbe telik legalább egy alapfok összehozása (bár ha Anyu 50 évesen összehozta az angol alapfokot, akkor másoknak is mehet fiatalabb korban.), de azért manapság lehetőségben bővelkedik a világ, ami a nyelvtanulást illeti: interneten bármilyen nyelven találsz olvasnivalót, videót, s akár nyelvtanfolyamot; a streaming szolgáltatók többféle nyelven kínálják a filmjeiket, sorozataikat, felirattal vagy anélkül. Anno egy-egy papír újság, magazin, ami angol nyelvű volt, beszerezése nehéz volt, különösen vidéken, és ha hozzájutottam egy ilyenhez, féltve őriztem évekig, még akkor is, ha csak egy vagy két cikket olvastam el végül belőle. Az, hogy angol nyelven hallgassak rádiót vagy nézzek tévét, hát arra ’90-es évekig kellett várnom. És sajnos, a nyelvórák nem éppen beszédközpontúak voltak. Így nem meglepő, hogy a mai napig ez a gyenge pontom, ami a nyelvtudásomat illeti.

Szóval, már erősen folyamatban van a betanításom. Ezt a célt szolgálja majd az a két nap is, amit a bécsi irodában fogok tölteni holnap és holnapután. Úgyhogy hajnalban pattanok a bécsi vonatra, hogy egy értelmes időben odaérjek, és legyen annyi hasznos óra az irodában, ami alatt sok-sok infót átadjanak nekem, mielőtt kedden este hazautazok.

Remélem, jövő év ilyen tájt azt fogom írni: hálás vagyok azért, hogy anno kiutált a volt kolléganő az előző munkalyemről.

Sosem az önbizalmam volt a legerősebb vonásom, de azért bizonyos területeken sikerült feltornáznom olykor egy elfogadható szintre.

Lassan három éve úgy hagytam el az akkori munkahelyemet, hogy azt éreztem, okos, értelmes, ügyes vagyok, bármit meg tudok csinálni, különösen akkor, ha elmondják, mi a feladat.

Már korábbi bejegyzésemben is felhoztam, azt hiszem (most nem olvasok vissza), hogy az elmúlt szűk három év sikertelenségei eljuttattak oda, hogy kételkedek magamban: egyáltalán érek-e valamit, tudok-e bármit is.

Önbizalmam erősítésére felidézem azokat a helyzeteket, mikor új pozícióba kerültem, és végül mindig megálltam a helyemet. Arra nem emlékszem, hogy görcsöltem-e azon, meg tudom-e csinálni azokat a feladatokat. Csak csináltam, amit kellett.

Egy biztos: igyekszem tanulni az elmúlt hónapok, évek hibáiból. Proaktívabbnak kell lennem, és kérdezni, kommunikálni a munkámmal kapcsolatosan.

Hát, lássuk az első munkanapomat itt, az új helyen!

Amint holnap aláírom a munkaszerződést, akkor elmondhatom, hogy 4 munkanap leforgása alatt szereztem magamnak munkát.

Nem kellenek ide HR-esek, akik túltekerik a toborzás-kiválasztás folyamatát. Nyilván az alaposságnak megvan az értelme és a helyénvalósága, de ha túl sok lépcső van és forduló egy olyan pozícióra, ami csak egy kulimunka, hát, csak megszivatják vele az embert, és magukat állítják be nagyon fontosnak.

S még mindig tartom azt, hogy köcsögség a nem visszajelzés.

Múlt pénteken legalább a többfordulós kiválaszásos cég (egy hét késéssel) visszajelzett egy nemet. Én meg visszaírtam, hogy köszönöm az emailjüket, és azt is, hogy közben lett egy másik cégnél nekem való munka.

Örülök, és egyelőre rózsaszínben látom az új munkahelyemet, de persze be vagyok tojva, mennyire fog menni a betanulás: lesz-e, aki betanít, és elmondja a dolgokat, ugyanis ebben a pozícióban perpill nincs senki a budapesti irodában. Az egyik külföldi társirodában végzik átmenetileg ezt a melót, ergo oda kell majd utaznom átvenni a feladatokat. Szóval, nem egy tingli-tangli, ide rakom, oda teszem, jól elvagyok időszak következik. Gatyamadzag felkötendő! Úgy tűnik, a proaktivitást nem úszom meg, bár nagyon szerettem volna.

Belinkelek egy fotót a telex.hu-ról, mert másként nem megy egy ideje ide a blogba a fénykép beillesztés (php frissítésre lenne szükség hozzá). Nekem ez a szerdai esemény leirata: FOTÓ

Nem mentem ki a tüntetésre, ami végül a Várban eszkalálódott és fejeződött be. Csak csütörtök reggel olvastam arról, mi történt.

Összeszorúló torokkal és elkeseredve néztem a telex által készített videót, hogyan bántják, fújják le könnygázzal a diákokat, akik csak tinédzserként hősködtek, tiltakoztak, eresztették ki a hangjukat. Legnagyobb bűnük az, hogy kiálltak a tanáraik mellett, a saját és az utánuk felnövő gyerekek jövője mellett, és becsatlakoztak kordont bontani. Nem gyújtogattak, nem randalíroztak, nem dobáltak téglákat, nem támadtak a rendőrökre. Csak kinyilvánították nem tetszésüket a fennálló rend ellen. Orbán megkapja a döbrögi, kisgombóc és egyéb becenév mellett a könnygázzal gyereket lefújató jelzőt is.

Dühös vagyok, mert én nem csinálok semmit: nem merek kimenni tiltakozni, nem merek megszólalni, véleményt nyilvánítani nyilvánosan (akár közösségi oldalakon sem), mert nem tudhatom, kinek vagyok szálka a szemében, és “döf hátba” egy feljelentéssel, besúgással. Már megtapasztaltam két hónapja, milyen az, amikor kirúgatják az embert, mert valamiért nem vagyok szimpatikus a másiknak. Ugyan itt nem a világnézetem, a kormányellenességem volt a főbűn, de az ismerettségi körömben megtörtént ilyenért való menesztés, majd nagyon nehezen kapott munkát az illető. Mert nem fogta be a száját, hanem őszintén és kritikusan megnyilvánult itt is, ott is.

Lehet, hogy még nem jön értünk a fekete autó, de már vernek gumibottal, lefújnak könnygázzal, bevisznek a rendőrőrsre ok nélkül – gyerekeket. Keresztényi jóindulatból. Mert Orbán fél. Nagyon fél. Egyetlen szerencséje van, hogy birkák vagyunk, és tesz is a propaganda útján, hogy azok is maradjunk. Akik meg nem azok, azon emberek kordában tartására törvényt hozat egyik napról a másikra, ilyen-olyan módon megfélemlítetti őket, vagy lefújjatja őket könnygázzal.

Szomorú vagyok. És tehetetlennek érzem magamat. Olykor homokba dugom a fejemet (nem olvasok híreket, nem hallgatom a podcastokat, klubrádiót), hogy visszanyerjek egy kis bizodalmat a világban, az emberekben. Igyekszem nem belegondolni komolyan abba, hogy milyen országban élek. Mert amikor megteszem, akkor csak döbbentem pislogok ki a fejemből: ez hogyan történhet meg?! Abszurdisztán valóban létezik.

És itt hoznék be egy sorozatot, amit a Disney +-on nézek. 6 évados sorozat tűzoltókról: 19-es körzet. A 3. évad folyamán a sorozat történeti vonalában is megjelenik a Covid, majd a 4. évadban előtérbe kerül a színes bőrűek helyzete az Államokban. Nem tudom, mi volt előbb a tyúk vagy a tojás, de a sorozat komolyan feldolgozza a George Floyd meggyilkolását, azt, hogyan élik meg az egyes szereplők. Mindez rávilágít, hogy a 21. században még mindig olyan erős a rasszizmus, a “más” emberek kirekesztése, lenézése, nem elfogadása, hogy az megdöbbentő.

Nem tudom, hogy a sorozat további részei mivel foglalkoznak majd a tűzoltáson és a balesetet szenvedett emberek megmentésén kívül, de őszintén ajánlom az eddigi részeket, különösen a 4. évad részeit. Persze, vannak hibái, de ezen túllépek. Lényeg számomra, hogy elgondolkodtat, hogy én mennyire lehetek (vagyok) kirekesztő, és szembesít a másokkal szembeni kritikusságommal.