Találgatok. Most vagy én lettem türelmetlenebb az elmúlt évek során, vagy az emberek egy része lett hülyébb, és persze én ezekkel találkozok nap mint nap.

A világ túlságosan felgyorsult, és ez az emberek figyelmetlenségét, udvariatlanságát is erősítette. Szerintem.

Egy friss és élő példa: érkezik tengerentúlról egy szállítmány. Megvan rá a fuvarozó, aki Koperban várja készen, hogy a hátára kapja, és Magyarországra hozza, majd elintézze a vámkezelést és a kiszállítást a vevőhöz. A vevőnél még nem vagyunk késésben, hiszen március végig kell leszállítanunk a terméket. A vevő egyik cukipofa kontaktja, akivel angolul levelezek, mert nem magyar az illető, már többször érdeklődött, hogy mizu a szállítmánnyal. Ez természetes és érthető. Múlt pénteken egy konkrét időpontot szeretett volna kihúzni belőlem az áru hozzájuk való érkezését illetően. Megírtam neki szépen szájbarágósan és érthető angolsággal, hogy jelenleg még uszikál az áru, és Koperba csak ezen a héten érkezik, és bla-bla-bla. Egyébként meg lehet, már március elején megkapja a cuccost. De csak akkor tudok konkrét időpontot írni, ha már a fuvarozó levámolta az árut.

Lehet találgatni, hogy pár perce milyen emailt kaptam erre a levelemre válaszként. Egy “Kind reminder“-t. Ahelyett, hogy azt írtam volna, hogy ‘Anyukád hátsója!’, inkább egy copy+paste választ küldtem neki. Arra legalább érkezett egy köszönöm, és hogy update-eljem.

Hogy tovább nyafogjak, azaz inkább az értetlenségemet kiventilláljam: a fuvarozók (különösen azok, akik tavaly kevés megbízást kaptak tőlem) verik a tam-tamot, hogy márpedig őket is keresem, kérjek ajánlatot tőlük. Mondom, hogy nekem 24 órán belül kell a válasz (akár az is, hogy nem tudunk adni, vállalni, stb), és akkor még fuvarmegbízás is lehet egy ajánlatkérésből. Erre is jöhetnek a találgatások. Úgy az első két-három ajánlatadás után, ami számukra nem hozott megbízást, ki is fújt a dolog. A nagy igyekezet, hogy bekerüljenek a pikszisbe, el is párolog. Őszintén szólva, nem tehetek arról, hogy versenyképtelen árakat adnak. Nekem mindig a legkedvezőbbet kell választanom, hogy a nyereségünket ne vigye el a fuvardíj. És egyre több fuvarozócég keres meg minket ajánlatukkal (és szolgálatukkal). Még külföldiek is.

Szükségem van a hétvégére. Két nap embermentesen, csendben, egyedüllétben, szabadon, a szokásos, magamra szabott kötelességeken* kívül csak létezni.

Szeretem azt érezni szombat reggel, ami a pihenőnapom lett a sportolás terén január elejétől, hogy ha úgy döntenék, akár lehetek egésznap az ágyban is sorozatot nézve, olvasva, horgolva, lábat lógatva. Nem kell rohannom, nem kell sietnem, ráérek megkávézni, nézni ki a fejemből.

Úgyhogy meg is érzem, hogy a múlt hétvégén csak a vasárnap volt az enyém, a szombat a hazautazásból, szülőlátogatásból állt. Hogy mennyire fárasztó a sok ülés az autóban és a panellakásban! Nyáron legalább a kertesházukba szoktunk lenni, ott tehetek néhány kört a kertben a gyaloglást némileg kipipálva. Azzal vígasztaltam magamat, hogy legalább vasárnap 1 óra 40 percet kell futnom az előírás szerint, így majd akkor lefárasztom magamat. Mondjuk, aznap reggel minden motivációmat össze kellett kanalaznom, hogy elinduljak a szemerkélő, olykor komolyabban eső esőben.

Hát, azt se jó érezni mostanában ezeknél az egy óránál jóval hosszabb futásoknál, hogy jelentősen lassultam. Nemcsak amiatt, mert tavaly tavasszal voltak hétvégente egy óránál tovább tartó edzéseim, hanem amiatt is, hogy a súlyom lényegesen több lett. (Még azt is szoknom kell, hogy akkora a mellem, mint a gyerekek születése előtt. De legalább az elől levő domborulat súlya ellensúlyozza a hátsóm terebélyességét.)

Ha már a súlyom szóba került: még mindig igyekszem kerülni a feleslegesen bevitt kalóriát (édességet). Másfél hét. Hát, nem érzem, hogy lötyögne bármelyik nadrágom derékban vagy csípőben. De kitartok, ha már eldöntöttem, hogy március 22-ig nagyon odafigyelek.

Ami pedig a hangulatomat illeti, néha nem tudom eldönteni, hogy a változókor hormonjai teszik sötétebbé a világot (az érzéseimet), vagy én vagyok alapból ilyen savanyú. Most éppen megint abban a fázisban vagyok, hogy nem találom a helyemet a bőrömben, s gőzöm sincs, mi lehet az oka.

*sportolás, takarítás, mosás (teregetés), főzés előre a hétre, boltba menés kajáért

Úgy tűnik, a hó vége meghozta a nyugalmat a munkahelyen. Nem bánom, mert már ideje volt egy kis lazaságnak, bár szeretem, ha van mindig feladat, amit csinálhatok.

Így legalább kattoghat az agyam minden máson. Igaz, olykor megy még a belső monológ arról, hogy miért nem tud a főnököm felvenni egy másik ügyintézőt. Ennyire nem panghat az álláskeresői piac!

Szóval, igyekszem a fennmaradó energiáimat abba csatornázni, hogy többet olvassak*, keressek színházi előadásokat**, amire tudok jegyet venni, horgoljak***, stb.

A hétnek – eddig – két nagy híre van: egyik, hogy a kisebbik gyermekemet felvették MSc-re; a másik pedig az, hogy kapok 20 % béremelést ez évre. Azt hiszem, ezekkel elég jól záródig a január.

Mondjuk, durván gyorsan elrepült ez a 31 nap. Ehhez az kellett, hogy 01.05-ől a hétvégéket kivéve irtó sokat dolgozzak (és stresszeljek), és a szombat-vasárnapok pedig egy nihilben teljenek.

Visszatérve a béremelésre. A főnököm ért ahhoz, hogy a jót úgy adja, hogy közben mégis letörje az emberben keletkező örömet. Enyhén célzott arra, hogy tulajdonképpen nekem nem is 20 % járna, de megkapom. És ha nem is mondta ki, de a további mondataival jelezte, hogy ezért el is vár többet tőlem. Mivel a cégnél kevesen vagyunk, és nincs külön titkárnő vagy adminisztrátor, minden szir-szar back office munkát a két ügyintézőre (aki most csak egy (én)) testálnak. Ezzel sincs addig baj, amíg az alapfeladataimat (amiben megszereztem a huszonx év tapasztalatát) lazán el tudom látni. De amikor fulladok bele a melóban, akkor a búbánatnak sem hiányzik még egy névjegykártya rendelés ügyintézése vagy céges bérlet intézése az egyik közeli edzőteremben. Szóval, egy ilyen halvány “zsarolás” után merjek nemet mondani valamire is, pedig éppen gyakorolni szerettem volna a “nem” kimondását. Ezek után marad a “majd megcsinálom, amikor lesz rá időm” formula.

A január edzés tekintetében elég jól sikerült. Tudtam követni a Polar Flow által megtervezetteket. 31 napból 6 nap volt pihenő (ebből 3 nap tényleg nem csináltam semmit a 10 ezer lépésen kívül). 17 nap futás, a többi (8) pedig erősítés. A kajára nagyjából tudtam figyelni pár stresszesebb nap kivételével (pl. egy szelet finom süti betermelése). Persze, egy gram mínuszba sem kerültem, ami a testsúlyomat illeti, sőt a stresszes napoknak köszönhetően szerintem inkább vastagodott a derekam. Evvan. Majd. Egyszer. Valamikor. Lefogyok.

*jelenleg is két könyvet olvasok: egyet a munkába közlekedés alatt (Füst Milán: A feleségem története); és egyet otthon (Kepes András: Két macska voltam).

** már vettem egy jegyet a Lóvátett Lovagok c. előadásra, illetve a Tap Factory műsorára, ami pedig áprilisban lesz.

*** egy éve lesz februárban, hogy vettem az Aldiban egy horgoló-szettet, amiben a horgolótű mellett a kissárkányt alkotó fonalak, tömőanyag és szemek, illetve a leírás is benne volt. Már majdnem belekezdtem egy új kissárkány meghorgolásába az évfordulóra, de a hétvégén láttam, hogy megint lehet kapni többféle figurához szettet, így vettem egyet. Lesz egy kis unikornisom.

Csak én találkozok figyelmetlen emberekkel?

Azt vettem észre, hogy a legtöbb ember meg se hallja, amit a másik mond nekik. Csak úgy tesz, mintha hallotta volna, de fel se fogja, milyen információ jutott el hozzá. Ez igaz arra is, amikor olvasnak.

Egy vendéggel beszélgettem pár napja a munkahelyen (az ő érdeke volt, hogy jól sikerüljön a találkozás). Elmondtam, mióta dolgozok itt, hogy nem találkoztam azokkal az ügyintézőkkel, akik helyére felvettek, stb. Egy fél óra múlva az ürge arról kérdez, hogy hol dolgozik most az egyik korábbi ügyinéző, mit tudok róla. Mondom semmit, hiszen nem találkoztam vele, nem is ismerem. Nem, jött a csodálkozó visszakérdezés, de hiszen én már régen itt dolgozok. “ÉN?” – bazmeg, az előbb mondtam el, hogy tavaly májustól vagyok itt. Csak pislogtam, hogy ezek szerint feleslegesen jártattam a számat az elmúlt fél órában.

Ugyanez az emailes levelezésben. Az értőolvasás az emberek jó részénél már nem szkill. Úgy tűnik, az iskolában nem sikerült elsajátítaniuk. Rengeteg időm meg el azzal, hogy többször ismétlem magamat: ugyanazt írom le vagy akár mondom el telefonban, amit már korábban egyszer, érthetően és szájbarágósan leírtam. Fogalmazni még tudok, és mivel tíz ujjal gépelek, még a legnagyobb sietségben is szánok arra időt, hogy elmagyarázzam, amit el kell, átadjam az információt.

Aki olvassa az írásaimat, szerintem, elismeri, hogy érthető vagyok. Lehet, hogy szóban nem, de így igen.

És maradjak kedves és udvarias és türelmes, miután az istentudjahanyadik baromsággal találkozok. Őszintén szólva már el-eljön az a pont, amikor egyetlen emailt sem akarok olvasni.

Már a harmadik hétvége érkezik úgy el, hogy mosott rongyként várom a péntek estét. Ma még csak negyed 11 van, de a tegnapi nap és a ma reggeli, “ennyire nem lehet figyelmetlen” kontakt ember után az agyam és az energiaszintem lenullázódott. Nem csoda, ha hétvégén embert sem akarok látni, max. a laptopom képernyőjén a színészeket az éppen nézett sorozatban.

Még csak az év harmadik hetét gyűröm, de már elegem van belőle. Be akarok húzódni egy sarokba, és csak szüttyögni akarok, azaz sajnálni akarom magamat.

Fáradt vagyok a sok apró és nagyobb hülyeségek megoldása miatt, unom már tartani a hátamat más szarságáért. Már szinte üdítő, ha a saját hibámért kell bocsánatot kérni. Legalább azért tudom vállalni teljes mellszélességben a felelősséget.

Azon rettegek, hogy valamit elfelejtek, nem veszek észre a non-stop tűzoltásban. Hálás vagyok, ha külön emlékeztetnek valamire, újra rákérdeznek, így legalább az biztosan el lesz intézve.

Ma reggel is szívszélhűdést kaptam, mert azt hittem, hogy egy szállítmányt nem rendeltem meg az egyik vevő részére múlt decemberben, pedig január végén már szállítania kellene a gyártónak. Mivel a táblázatomba nem írtam fel a rendelésszámot, úgy vettem, hogy az bizony nincs is. Őrült gyorsasággal készítettem egy rendelést, aztán pár óra múlva kiderült, hogy nem követtem el hibát, csak azzal, hogy a táblázatomba a kiküldött rendelés számát nem rögzítettem. Az már egy másik sztori, hogy a beszállító legalább 3 héttel csúszik az ultra sürgős szállítmánnyal.

Úgyhogy, telcsi van a hócipellőm.

Nagy tanulság elővenni a régi gyakorlatsoraimat.* Ma reggel is ezt tettem. Egy régi, pár éve írt 10 db gyakorlatos edzésemet néztem ki, és igyekeztem megcsinálni. Míg akkor simán lenyomtam 3 körben 10-12 karhajlítást csípő-hátratolással, most elvéreztem 2 körrel. DE! míg akkor csak 4-4 kg-os kézisúlyzóval dolgoztam, ma már 7-7 kg-sal, illetve 9-9 kg-sal, ha olyan gyakorlatról van szó.

Az nagy trauma, hogy bizonyos hasizomgyakorlatnál vagy csak előrehajlásnál már durván gátol a hasi hájam. Fel kell dolgoznom. Nehezen megy, mert eddig sem voltam benne járatos.

Az a legnagyobb kérdés számomra, hogy ezt vissza tudom-e még valaha csinálni.

Egy biztos, ha nem akarom, hogy ez jobban eldurvuljon, sokkal szigorúbban kell figyelnem az étkezésemre, mozgásomra, mint valaha. Könnyebben feljön a plusz kiló, és szinte lehetetlen megszabadulni tőle, csak nagy-nagy elszántsággal és akarattal, de az most nekem nem nagyon van, ami a kaját illet.

Vagy beszerzek one size ruhadarabokat, és nem érdekel, mekkora darab vagyok.

*vannak kis füzeteim, amikbe olykor (egy időben rendszeresen) megtervezem, mit fogok a következő erősítő edzésemen csinálni, vagy csak előveszem, hogy alapul vagy ötletként szolgálja az aznapi tornámat.

Kevés olyan ember van, akivel ne értenék szót. Még a számomra unszimpatikus emberekkel is el tudok csevegni, ha úgy hozza a sors.

Most sikerült a kevés ember egyikével találkoznom. Sőt együtt dolgoznom. Az egyik kolléganővel képtelen vagyok zöldágra vergődni. Sokszor zárom úgy a kommunikációnkat, hogy na, ezt kár volt elkezdeni, vagy felesleges volt egyáltalán beszélnem hozzá. Mintha el se jutna a tudatáig az, amit én mondok, legyen az bármi. Néha a nagy küzdelmemben, hogy “átverjem a falat”, már egyre hangosabban mondom a mondanivalómat, magyarázom körbe, hátha akkor látom rajta azt, hogy felfogta és megértette a szavaimat. Pedig nem buta nő, hiszen itt dolgozik már évek óta, és jól csinálja azt, amit. Egy-egy “kudarcom” után elgondolkozok azon, hogyan tud ilyen jól dolgozni.

Vasárnap reggel egy jó 9 órás alvás után 7 órakor kezdtem ébredezni. Eléggé félhomály volt a szobában, így nehéz volt eldöntenem, hány óra is van. De ez lett volna akkor is, ha két órával később eszmélek. Az ágyamban ülve, kávézva vártam a csodát, hogy végre igazán felkel a nap, és nappali világosság lesz az amúgy nyugati fekvésű helységben. Hát, azt várhattam volna estig! Egész nap borús, ködös, esős idő volt.

Bár az időjárás nem volt túl lelkesítő egy hosszúfutáshoz, mégis összeszedtem magamat, és elindultam az egy óra 40 perces kocogásomra. Ilyen hosszút tavaly május óta nem futottam, volt is bennem némi kétség, hogy ez menni fog-e, de mivel szombaton tényleg nem sportoltam semmit, úgy gondoltam, elég kipihent vagyok hozzá és megy majd izomemlékezetből is. Ment is. Ugyan a végére elfáradtam rendesen, főleg a lábaim, de ez egész napra nem nyomta rá a bélyegét.

Mivel január 2-tól a Polar Flow edzéstervező programját használom (maratonra készít fel – bár nem szándékozom valóban lefutni ezt a távot versenyen, de kell egy cél), az osztotta be, hogy hétfőn már fussak is egy órát egy közepes tempóval. Na, ezt se csináltam már egy jó ideje, szóval hümmögve, de elindultam, s lefutottam az egy órát.

A hétfői napom gáz volt. Nem fizikailag, hanem mentálisan: a melóban stresszes volt a nap, végig azt éreztem, hogy nem haladok előre a dolgokkal, csak egy helyben toporgok, pedig megállás nélkül a problémás helyzeteket igyekszem megoldani.

Kedden, azaz tegnap reggel már éreztem, hogy fáradtabb vagyok, így egy lazább erősítő edzést csináltam. A munkanap már könnyebb volt, lezártam ügyeket, haladtam előre.

Ma reggel (szerda) viszont úgy ébredtem egy viszonylag nyugis alvás után, hogy mosott rongy vagyok, no way, hogy én ma intervallumos futást csináljak a -8 C fokban odakinn. Így áttettem holnapra, mára pedig egy 8-8 perces dinamikus és statikus nyújtás jutott.

A konklúzió az lett részemről, hogy a vasárnapi hosszú után a hétfő az erősítő edzésé lesz, és kedden fogok csak futni. Szóval, átvariálom majd egy ideig a Polar Flow edzéstervét, amíg bele nem rázódok a hosszabb futásokba.

Na, megyek dolgozni.

Utóirat: a kisebbik fiam sikeresen megszerezte az alapképzésen a diplomáját tegnap. Juhéé!

Még adós vagyok magamnak – írásban – egy évértékelővel. Gondolatban már megtettem az év utolsó napján, de még arra nem szántam energiát, hogy egy bejegyzésben is megfogalmazzam.

Ha csak az érzéseimet nézem, akkor őszintén szólva nem nézek vissza 2023-ra örömtelien és boldogan. Bár súlyos dolgok nem történtek velem, s ha igen, akkor is jót tett velem, még sem zártam vidáman az évet.

Megszenvedtem az év elejét, és ugyan kitessékeltek az előző munkahelyről, az inkább felszabadító volt, mint tragédia. Nyilván maga az elbocsátás sértette az önérzetemet és arcon csapott, de már akkor tudatában voltam, hogy ez nekem jó lesz. Hiszen nincs több gyomorgörcssel való munkába menetel, idegesség, hogy vajon éppen mit rontok el, mit csinálok szarul egyesek szerint. Kezdhetek új lappal és új eséllyel, hogy végre találok egy helyet, ahol megbecsülnek, és jól végezhetem a munkámat.

És így is lett. A jelenlegi munkahelyemen továbbra is jól érzem magamat, és igyekszem teljesen betanulni (bár mostanában már csak a “tudatlanságból”* és információ hiányból elkövetett hibáimon keresztül).

A másik jó dolog, ami a múlt évben történt velem, az a török út volt. Leszűkítve magára csak az útra. Ha nem Anyuval vagyok, egész jól éreztem volna magamat.

Más heppinesz is történt, természetesen, de azok apróságok voltak, a mindennapok részei.

Hogy mi nem tett igazán boldoggá és kerekítette az életemet 2023-ban? Hát, csupán csak két dologról volt és van szó. Az egyik az országban és a világban zajlott és zajló események, tendenciák. Elszomorít, reménytelenséget kelt bennem, és nem sok jóra számítok hosszútávon, ha ez így marad. A másik az anyámmal kapcsolatos: nem bírom elviselni (elfogadni) őt. Ezen akarok változtatni, és fogok is. Ez 2024 első és – egyelőre még – a legfőbb projektje részemről.

Hm. Furcsa ez az évkezdet. Visszatekintve az elmúlt időszakra, évekre nem rémlik, hogy ennyire reménytelenül kezdtem volna egy újévet. Nem várok ettől az évtől semmit, és terveim se nagyon vannak. A lelkesedés minimális bennem bármi iránt is. Megszoktam, hogy mindig van valami nagyobb célom, tervem, de most semmi. Egyszerűen csak vagyok, elvagyok, csinálom a dolgaimat. Hogy ebből mi fog kikerekedni, majd meglátom. Hát, akkor buék!

*tudatlanság: arra gondolok itt, hogy nem tudom, hogy mit kellene tudnom, így nem tudom megkérdezni sem azelőtt, mielőtt elkövetném a hibát.

Három napot nem dolgoztam, és ma fultam meg a melóban. Úgy, hogy év vége van. Amikor is minden lecsendesül(hetne), és a vevők elmennek (mehetnének végre!) szabadságra.

No, nem nyavajgok, mert ha nem lenne ez a temérdek tennivaló, akkor a falat kaparnám az unalomtól.

Múlt hét csütörtök délutántól péntek délig Pozsonyban volt a magyar iroda összesen 5 db dolgozója karácsonyozni a társirodákkal a környező országokból. Mielőtt vacsorázni mentünk volna össznépileg, tettünk egy sétát az autós közlekedéstől lezárt belvárosi részen, ahol a karácsonyi vásár is zajlik ilyen tájt. Nekem nagyon tetszett Pozsony ezen része, kellemes meglepetés volt. Ettem egy diós tekercset, ami tele volt tömve dióval és a vékony tésztája is kedvemre való volt. 3 euróba került, de annyira ízlett, hogy szívem szerint még két-három adaggal feltankoltam volna, hogy tudjak belőle enni később is.

Az esti vacsora és az aláfestésként szervezett program vegyes érzéseket váltott ki belőlem. Az étel finom volt, és több félét lehetett választani, a program hosszadalmas volt, és … unalmas, vagy legalább nem a vacsora közben kellett volna csinálni (nyomozós-gyilkos keresős-dalátírós). Lehet, hogy az volt a cél, hogy összehozzák ezzel a vegyes, összekevert asztaltársaságot, de a mi asztalunknál ez nem igazán működött. Nem tudtam meg sokkal többet róluk, nem lettünk puszipajtások.

Szerencsére 11 órakor bezárt a bazár, így fél 12-kor a kényelmes ágyban feküdtem a teljesen csendes, hetedik emeleti hotelszobámban. Jót aludtam, és az volt a legmeglepőbb a szobát illetően, hogy tényleg semmilyen zaj nem szivárgott be sehonnan. Ez igen ritka.

A hotel a reggelivel is kitett magáért. Találtam kedvemre valót (tükörtojást, bacont és gluténmentes brownit – isteni volt!), így nem maradtam éhes, bár nem is voltam a késői vacsora miatt.

Sajnos, a délelőtti programmal egy kicsit (vagy nagyon) mellé lőtt a szervező szlovák kolléga. Jószándékkal szervezett egy múzeumlátogatást, de a “túra” alatt derült ki, hogy ez inkább szólt az épület múltjáról, jelenéről, mint a már benne látható művekről. A magyar mag kitartott végig, de alig tudtuk az unottságunkat leplezni. A csapatból a leglelkesebb a múzeumi idegenvezető srác volt. Hogy azért festmények nélkül ne maradjunk, a végén láthattunk két kisebb tárlatot is. De azokat legalább érdemes volt megnézni. Szerintem.

A pénteket még egy kései céges ebéddel zártuk egy tatai étteremben. Aztán siettünk ketten az egyik kollégával az irodába: ő vitte vissza a hátsómat a céghez, ahol az autóm parkolt. Úgyhogy miattam bumlizott végig a bedugult Budán és a pesti rakparton ide és vissza.

A hétvége szokásosan telt. Kivéve a vasárnap. Akkor a nagyobbik gyermekkel találkoztam egy Zing-es ebéd erejéig (ahogy a kisebbikkel az előző vasárnapon), majd karácsonyi ajándék címén kapott némi ruhadarabot és egy könyvet (Karinthy-kötet!). Egy könyv nekem is jutott (amellett, hogy még rendeltem is a bookline-non hármat az Apunak szánt mellett).

A hétfő is szabad volt még, mivel – jobb hiján – csak akkor tudtam kivenni az egyetlen megmaradt szabadnapomat az évvégére esőkön kívül. Sok mindent nem csináltam aznap sem: segítettem egy kisebb problémát megoldani az egyik osztrák kolléganőnek, illetve ettem, olvastam és filmet néztem. Ja, még sütöttem mézeskalácsot, de nagyon nem is dicsekedtem vele senkinek, mivel odaégettem. Így magamba tömtem pár darabot, hagy fogyjon! Ennek eredményeként újfent bebizonyosodott, hogy nem bírom normálisan megemészteni a mézet, a sütőport és a tojást.

A keddi munkába állásom miatt folyton elcsúszásban voltam a napokkal. Még szerdán is azt hittem, hogy kedd van, és úgy gondoltam a csütörtökre, mint egy távoli napra, miközben másnap volt.

Tegnap délelőtt, miközben arra vártam, hogy felszedjen az egyik kolléganő, akivel leltározni mentem a raktárba, rám írt a kisebbik, hogy beteg, így vegyek neki hazafelé ezt-azt. Persze, még kaját is. Fél öt után úgy indultam haza a melóból, hogy a hátam közepére kívántam az esőben való kódorgást bolt-gyógyszertár-otthon között. Mivel csak egy kis szövetszatyor volt nálam, tényleg nem vettem sok mindent, de még cipeltem haza a repi ajándékként kapott nagy üveg pálinkát. Mikor jöttem ki a boltból realizáltam, hogy ez nem lesz egyszerű, hiszen még az esernyőt is tartanom kell, ha nem akarom, hogy a szövet-bundás kabátban szétázzak. Elcaplattam még a Tescoban levő gyógyszertárba, majd onnan haza gyakran cserélve a kezeimben a cókmókjaimat és az esernyőt. És persze közben anyáztam. Nem vagyok egy pálinka-rajongó, de jólesett egy kis kóstoló belőle, hagy oldja az alkohol a feszültséget bennem.

Fárasztó volt ez a pár hónap, jól fog esni a majd’ két hét szabadság. (még akkor is, ha ügyeletben leszek a két ünnep között.)

Végzettségem szerint személyi edző is vagyok. Igaz, kondi teremben voltak az oktatások, és elsősorban ez volt a központi anyag, de úgy gondolom, hogy egy vendég vagy kliens edzéséhez való hozzáállás azonos minden sportágban.

Ha személyi edző vagy akár futóedző lennék, akkor lenne egy nagy füzetem, gyűrűs mappám, amiben minimum egy oldal az adott kliensről szólna. Csak az alap infók: egészségi állapot, személyiség, életkörülményei, kívánságai, és azokkal az adatokkal bővíteném, ami útközben derülnek ki. Ehhez jönnének az edzéstervek.

Ezen az alap infókat tenném ki magam elé, amikor írnám a következő heti, havi edzéstervet, vagy éppen konzultálnék a kliensemmel. Így nem követnék el edzéstervezési hibákat, illetve azt érezhetné a kliensem: figyelek rá.

Ma reggel végképp elpattant bennem az utolsó húr, ami a jelenlegi edzőmhöz kötött. Eddig sem éreztem azt, hogy nagyon figyelne rám. Meglehet, ebben az is van, hogy nem kell felkészítenie semmilyen versenyre, így hát én egy csekély kihívást jelentő sportolója vagyok. De ma kiderült, hogy egyáltalán nem emlékszik arra, mit mondtam neki. Például azt, hogy nem bírom, ha heti kétszer van magas pulzusos intervallumos futásom. Mert nagyon kifáraszt, és előbb-utóbb lesérülök. Lásd, ami tavasszal is történt az előző edzőmmel, aki jószándékkal (hogy gyorsuljak, illetve szokjam a rohanást) megsorozott heti két gyorsító edzéssel. Amellett, hogy állandóan fáradt voltam, még le is sérültem. Nem mellesleg utálom ezeket az edzéseket.

Úgyhogy ennyi volt. Írok egy szép lemondó emailt, hogy januártól külön válnak az útjain. Volt 5 és fél évig egy (két) futóedzőm.